Cipzáros blog szubjektíven a bármiről

Colos kiakadt, mert fogom magam, hazajövök, neki meg nem is szólok. Jogos. De én is kiakadtam Colosra, mert fogja magát, vesz egy kocsit - Espace -, meg olyan dolgokat kezd csinálni, amiket én is akarnék.

Elvetemült terveiről reggelizés közben számol be, ami csoportos. Mr Colos egy vödör valamilyen sport-turmixot nyakal, a kis-Colosok csokis valamit tejbe áztatva, jómagam Colos világ-legjobbja rántottáját, sajtos-snidlinges-kolozsvári szalonnás verzióban, Colos ugyanezt még plusz kolbásszal, ránézésre epegörcsöt kapok, de úgy nézem, neki nincs ilyen problémája. 

- Nagy terveim vannak! - közli tele szájjal. Ráöblít teával. Halkan büfög, mert nem olyan bunkó, mint én. - Éppen ezért nagyon fontos lenne tudnom, hogy mikor leszel te teljesen gyógyultnak nyilvánítva. Már úgy bokailag.

Burkolom a rántottát, ez a világ legjobb kajája, suhan át az agyamon, rá meg értetlenül nézek.

- Még legalább egy hónap gyógytorna - mammogom. Friss kenyér, a héja ropog, a belseje puha, finom, na ilyet nem tud csinálni a nagymenő Nyugaton senki.

- És akkor utána mit fogsz tudni csinálni? - érdeklődik szokatlanul óvatosan.

- Csak amit eddig. Nőt kereső hapsikra ordibálni, hülyeségeket beszélni, minden szutykot megjavítani... - még egy falat. Isteni ez a kaja.

- De például...

- Ne balettozzál már, cseszdmeg. Mondjad, hogy szerinted mit kellene csinálnom.

- Biciklizni!

- Oké.

És eszünk tovább.

Ez a tegnapi reggel történése.

Most meg hülyézem magam, mert ennyi, nem kérdeztem meg, hogy mikor, hol, miért, miképpen biciklizés...

- Olyan csacsi vagy - közli Jeti.

Na még ez is.

Na kérem, megjártuk Las Vegast, ahol a gyönyörű emberpár összeházasodott, utána én még elhúztam a csíkot máshova, munkavégzés végett is, a blogot meg hagytam halódni.

Most meg feltámasztom.

Las Vegasról nem tudok sokat mesélni, összeadási műveletet végzett egy Bono-nak öltözött pap - egyébként elég konkrétan tényleg hasonlított is rá, végre valami jó -, utána Bige felkente egy játékautomata oldalára Somát, amikor hitvese közölte vele, hogy elveszítette a ruletten őt, vagy mi a jó fene, szóval az élet, az zajlott, én meg többszöri átszállással elrepülőztem a dolgaimat intézni, annak több hasznát látom ugyanis, arról nem is szólva, hogy mennyivel több értelme is van.

A múlt héten a főnököm már sikítva hívott Skype-on, hogy nagyon sürgősen hagyjam a fenébe a jó kis külföldi munkámat, ne legyek idegenszívű, hazafiatlan, az országomnak - de melyiknek? - szüksége van rám, de főleg a cégnek, meg az összes gép avéton van... Nem vágtam közbe, hogy amúgy is visszajönnék, hadd kenegesse hájjal az egómat.

Aztán persze visszajöttem.

Tényleg várhattak, az Odú ki volt takarítva, de ugyanakkor mindent ott találtam, ahol hagytam.

Beleértve Rodát is. Érkezésemtől számított 12 perccel később döntötte rám majdnem a falat is, nemhogy az ajtót.

- Jajjjajjjajjj, de hiányoztáááál!!! - kiáltotta el magát. Nem tudtam viszonozni ezt a közlést őszintén. Mindazonáltal a kávénak, amit hozott, meglehetősen örvendtem. Átláttam ám a szitán. Lehetőségek: 1: valami baja van 2: pletykálkodni akar, azonnal. X.

Első nekifutásra a 2. pont tűnt bejövősnek.

- Hallottad, mi történt? - kezdte egy összeesküvő halk suttyogásával, bizalmasan a térdemre támaszkodva, arcomba hajolva, ahogy kell. Nem, nem hallottam. Nem az itteni pletykák szipkázásával csesztem agyon az időmet az elmúlt hetekben. - Hát kérlek, az Ibolya meg a férje... - Áucccs, Ibolya, az a HR-es... Roda hangja még jobban behalkult. - ...úgy néz ki, válnak. Valakivel megcsalta! Döbbenetes, nem? - Az, persze, az. - Azt senki se tudja, hogy kivel, csak találgatunk, nekem nagyon gyanús a Gerti a büféből a tejcsárdájával... - Na ez viszont nem nyert.

Szépen szemléltettem, hogyan issza a munkahelyi híreket az ember némán a hosszú távollét után... Szerintem jól csináltam.

Piát rosszul toleráló hústornyokkal ismeretségben állni megviseli az idegeket és a bokát. Ez az aktuális életbölcsességem.

Tegnap délután állított be Soma, mégpedig azzal az örömteli hírrel, hogy nagyon-nagyon fontos mondanivalója van. Elnyomtam magamban a barátságtalannak nevezhető "az ám engem kurvára érdekel" reakciót, ami csípőből jött volna. Azért mégiscsak kivívott magának bizonyos szintű megbecsülést részemről a lábadozás idején tanúsított maximális fokú segítőkészségével.

Aztán jött, ahogy bejelentette előre, és agyonverte ezt a megbecsülést, bézbólütővel. Egyetlen ép csontja sem maradt a megbecsülésnek.

Jön, nyomja a csengőt. Egyszer. Nem türelmetlenkedik, tisztában van azzal, hogy lassújármű vagyok. Épp a vacsorát készülök összeszerelni - csirkemell sörtésztában sütve, anarchista stílusú összevissza cibált és felforgatott salátával -, de azért kikúszok ajtót nyitni. Hellyel kínálom az étkezőasztal mellett, felszólítom, hogy ha valamit akar inni, akkor hűtő ott, pohár meg amott, én meg komponálok tovább. Eleinte csak ül és nézi a kajakészítést. Ránézésre gondolatai egyáltalán nincsenek. Mintegy 8 percen át így megy, akkor viszont feltápászkodik, fog egy poharat és a hűtőhöz lép. Szeme a sörtésztás tupperwarén.

- Palacsinta lesz?

- Nem - borítom meg a lisztes dobozt. Nagyjából oda öntöm, ahova akartam. A lisztre úgy néz, mintha ciánt látna.

- Ez a szénhidrát túl van finomítva - jegyzi meg.

Megrezzen a kezemben a lisztes doboz. Ez életmódmagazinokat olvas? Hogy jön ahhoz, hogy beleszóljon a sörtésztámba? Egyébként pedig semmi bajom a nem "túlfinomított" szénhidrátokkal. De: aki tudja, hogyan kell használható sörtésztát teljes kiőrlésű vagy egyéb jaj de egészséges lisztféléből készíteni, az mesélje el nekem is. Érdekelne, mert nekem még soha nem jött össze. Úgyhogy marad a "túlfinomított".

Azért persze felborzolódom az okoskodó megjegyzésen.

- Te figyelj csak, Soma. Láttál te már nőt? - informálódom egyelőre nem rikácsolva, de rezeg a léc.

Szemlátomást azon töpreng, megsértődjön-e a kérdéstől vagy ne. Végül annyit mond:

- Persze.

- Na és olyan nőt, amelyik bemegy a saját konyhájába, hogy megcsinálja a saját vacsoráját, és vigyorogva tűri, hogy valaki, akinek semmi jogsija nincs hozzá, belevauzik a kajakészítésbe, láttál-e már? - naaaagy levegő. - Na, kiskomám, olyat ziher, hogy nem láttál, ugyanis nem létezik.

- Bigének szoktam néha segíteni a konyhában.

- Az Bige. Mit csinál a konyhában, uborkát szeletel arcpakolásnak?

- Hát... többnyire... igen.

- Na, hát én meg a vacsorámat csinálom, mert én nem Bige vagyok. Előtted áll a lehetőség, hogy leülj a narancsléddel az étkezőasztalhoz.

- Van más lehetőség? - kérdezi érdeklődő pillantásokat vetve a salátára.

- Hogyne lenne. Hogy vannak a lábaid?

- Hát... jól.

- Akkor el is gyalogolhatsz rajtuk a jó fenébe.

Innentől csend. Megkóstolja a vacsorámat. Túlfinomított szénhidrát ide vagy oda, étkezési stílusa a mohó jelzővel jellemezhető leghívebben.

A desszertként funkcionáló pudingba készülök belemártani a kanalamat, amikor megszólal.

- Fontos mondanivalóm van. Segítened kell. - Rosszat sejtek. - Feleségül akarom venni Bigét!

Tekintetem viharos sebességgel sötétül el. A kanalat az asztalra ejtem.

- Vedd. Nem akarok erről hallani se.

- Sajnálom, sajnálom, sajnálom, hogy megsérültél miattunk! - hadarja rémülten. - De kivel beszélhetnék? Te vagy a legnormálisabb ismerősöm! A többi csak gyúrni jár és cicomázza magát! Mit tudnak azok az életről?! - Óbazmeg, hassál meg, persze. Azért ha én vagyok a legnormálisabb, akkor elég nagy bajban vagy, azt ugye tudod?

- Egy: kikérem magamnak a normális jelzőt. Ilyesmit rám nem szoktak mondani, úgyhogy te most púderolsz, ami fölösleges és szükségtelen. Kettő: vedd feleségül Bigét. Legyetek boldogok. A balhéitokból pedig hagyjatok ki.

- Igazad van, igazad van! Köszönöm, boldogok leszünk. Kitaláltam valami jót. Segítesz?

- Miben? - kérdezem óvatosan.

Elővesz egy A4-es papírt. Kézzel írt szöveg rajta, miszerint: "Kedves Külügyminisztérium! Kérem, tessék szíves lenni nekünk vízumot adni, hogy el tudjunk menni Las Vegasba összeházasodni egy Elvis Presley-nek öltözött pap előtt, vagy egy ufónak öltözött pap előtt, még ezt majd eldöntjük addig. Tisztelettel: ..."

Robbanásszerűen röhögnék, de látom Soma fején, hogy ez bizony nem tréfadolog.

- Miben is kéne nekem segíteni? - cincogom. Nem igaz, hogy nem hallja, hogy a fojtott röhögés vinnyogósítja el a hangomat.

- Hogy ez a szöveg így jó-e? Én nem szoktam hivatalos iratokat fogalmazni. - Nem és nem röhög. Anyám, borogass. Egy komplett kredencet. Rá a Somára. Kérlek.

- Nem, elbasztad - nyekkenek meg végül. - Az ufó, az maga a közlekedési eszköz, amivel a Mars vagy egyéb bolygók lakossága közlekedik. Szóval ne ufónak öltözött papot írj, hanem ufonautának öltözöttet. Szerintem így helyes.

- Látod! Látod! Ilyeneket én nem tudok ám! Köszönöm! - és fogja az arany Parkert, amit előkap csak úgy a Louis Vuitton oldaltáskából, és kijavítja. De hogyan! Zárójelbe teszi a hibás szót, mint a negyedikesek a fogalmazásaikban, és fölé írja a javított szót. - Akkor ezt most másolhatom át egy másik lapra, mégse egy ilyen javítgatottat küldjek már el, nem?

- Nem, semmiképpen - hagyom rá, és próbálok a pudingomra koncentrálni, már csak az intellektuális szinten tartás végett is.

Elővesz egy másik papírt és akkurátusan átmásolja a szöveget. Kanalazok hármat a pudingomból. De nem megy tovább. Átnyúlok az asztal fölött a konyhapult tetején lévő laptopomért. Felnyitom. Azonnal bejön a kép. Lám, még a laptop is jót akar ennek a... ennek a... annyi mindennek neveztem már Somát, kezdek kifogyni a ráaggatható kifejezésekből.

Bepötyögöm a "Las Vegas utazás" szavakat gugliba, aki köztudottan jó barát. Jönnek is szépen az ajánlatok.

- Soma. Figyelj csak. Mielőtt ezt a levelet elküldenéd, mazsolázgass ezek között a lehetőségek között. Biztosan tudnak segíteni az utazási irodák, és akkor el se kell küldened ezt a levelet, lehet, hogy van valami űrlap, amibe csak a nevedet írod be, és akkor megúszod a levélírást, vagy mittudomén...

Ledermed. Feleszmél. Kattintgat az ajánlatok között. Egy perc múlva már az egyik kaszinóval egybeépített hotel színaranynak látszó berendezését nézegeti csillogó szemekkel a monitoron.

- Kami! Mennyi eszed van! Annyira csodállak - mondja révedten.

Eszem tovább a pudingot, és visszatartom a választ, miszerint "én nem" - vagy más hangsúllyal.

Másodika van, persze, de mostanra sikerült kipihenni az elsejét.

Legalábbis nagyjából.

Éljenek a minden lében kanál szervezőfenomének, akik minden munkahelyi bulit, így ezt is megszervezték, gondosan tartva a "sátor, csapolt sörök, bográcsban főzés, lealjasodás" irányvonalat.

Hiszem és vallom: aki nem ért hozzá, az ne csináljon bort. Gondolok itt a főnökömre, meg a házi borzalomra, amivel mindenkit kínált. Szagra Domestossal kevert ecet volt, magas maligánfokkal. Jeti meg is kóstolta, szerinte ízre is olyan. A saját adagomat kiváló érzékkel borítottam a HR-es kolléganő takarásában a talajra, amivel vélhetőleg elintéztem három négyzetdeciméternyi terület ökoszisztémáját 150 évre előre. Még a hangyák is rémülten menekültek a lőréből. A szaga emlékét egy jó korty sörrel próbáltam feledtetni. Utána még egy korty kellett, mert olyanok is erőltették a táncot Boney M-re, akik nélkülözik a mozgáskultúrát. Végül még egy, extra méretű korty... mert a HR-es kolléganő elhozta a férjét és körbevitte a hapsit, bemutatási célzattal.

Odanéztem, majdnem félrenyeltem.

De végülis bemutatkozhat, mert a nevét, azt nem tudom. A kocsiját persze felismerem.

Az Astrás ipse, akit rásegítettem a kurvára.

Volt egy halovány reményem, hátha nem ismer fel. Áldottam az eszem, hogy nem autóval jöttem, így az legalább biztosan nem segíti elő az azonosításomat. Gyorsan letárgyaltam magammal fejben: majd bemutatkozik, én meg próbálok fapofát vágni, amikor viszonozom.

Nem jött össze.

Odaléptek hozzám, munkatársnő boldog csacsogással:

- Jaj, maradj ülve drágám, biztos fáj a lábad! - Kösssz... Mit is ordítottam oda a férjednek, amikor kihajtogattam magam az autóból azon a bizonyos estén..? Óhogyaza... - Ő itt Kami! Ő intézi, hogy a gépeink mindig tökéletesen működjenek! Egy istencsászárnő!

Bazzzzmeeeeg...

- Ez a rendszer soha a büdös életbe nem fog tökéletesen működni, de azért igyekszem... - morogtam halkan.

És akkor a fószer rámnézett. Kikerekedtek a szemecskéi és sebesen kezdett vörösödni a feje. Úgy festett, a puszta látványommal okozok neki mindjárt stroke-ot. Szerettem volna felvenni a méregzöld kerti karosszék színét, amin ültem, és beolvadni csendben. De ez valahogy nem az a nap volt, amikor az ilyen óhajok teljesülnek.

- Jaj, ne legyél már olyan málé, édesem! - csicseregte kolléganő a hitvesének. - Mutatkozzál be! Na! Miért kukultál meg, édesem? Jaj, pedig tud ám beszélni! - győzködött engem. - Szóval ez az én férjecském! Ő is műszaki ember ám! - Ne. Ne. Ne. Neeee. - Beszélgessetek azokról a csodálatos kompjúterekről egy kicsit, hozok egy italt, neked jó lesz még egy sör, Kami? Drágám, sör? Drágám..! Drágám? Jaj, de piros vagy, jót fog tenni egy jó hideg sör! - és elloholt.

A csend úgy álldogált a két "műszaki ember" között ezután percekig, mint az a bizonyos fal, Kínában. Én eltökéltem, hogy most pedig meg se szólalok, az a szerencsétlen pedig szerintem képtelen volt rá, hogy bármit mondjon.

- Jót csevegtetek? - tért vissza csacska hangú munkatársnőm a hamvasan friss sörömmel. - Most elrabolom tőled az én drágámat, mert még be kell mutatnom őt a főnöknek is!

Ezzel elpályáztak.

A hapsi elég lassan bootolt be újra, úgy láttam.

- Lebuktatod? - kérdezte Jeti udvariasan.

Majdnem lefejeltem a sörösüvegemet.

- Szerinted..???

Most már úgyis mindegy, mert az előző posztban megemlítettem Colost, pedig "Engem ne írj meg, de amilyen nyest vagy, úgyis meg fogsz írni, nem fogod tudni megállni, hogy ne." - ez volt az intelme.

Nyest vagyok.

Meg be is rágtam Colosra, mert itt hagyott a szarban, ő családdal meg haverokkal elutazott húsvétra és vagy egy hétig vissza se jött, engem meg itt hagyott lesántulva. A nyest.

Elutazása előtti délutánon ültem nála, Soma fuvarozott át, kezdek megbékélni azzal a bu vele. A tuti haverságnak azért még van híja. Nem könnyen felejtek, de azt legalább nehezen.

Szóval ülök a Colosnál a nappaliban, lábam alá tolt puff, tehénkedés a fotelban, áttekinthetetlen létszámú gyerek nyüzsög körös-körül - a Colos sajátjai, és még valahonnan jöttek pluszba is. Colos csomagol, de valami hihetetlen hülye technikával csinálja, ami szerinte beválik. Kipakol mindent a nappali közepére, ahol a legkisebb Coloska is játszik egy tarka babaszőnyegen vagy mi a francon, és barikádozza körbe a gyereket ruhakupacokkal meg ilyesmikkel lassan. Legkisebb Coloska mozgás közben ezeket felrugdalja, ledönti, rájuk hempereg, úgyhogy idővel úgy néznek ki a kupacok, mintha szennyes rongyokat szortírozna a nappali közepén. Én viszont folyamatában nézem, mit művel a szerencsétlen, és tudom, hogy ezek rendben összehajtott ruhafélék voltak néhány perccel ezelőtt még. A Colos meg kurvára nem izgatja ezen magát, a gyerek mozog, a rongyokat meg ki kell pakolni a szőnyegre, hogy "átlássa", mit fog elcsomagolni.

A módszer amúgy működik. Csak nézni valami baromi fárasztó.

Valószínűleg csinálni is fárasztó, mert a második bepakolt bőröndnél beint az egésznek, hoz egy sört és letesped mellém a kanapéra. Két perc múlva már verjük a blattot. Igen, a Colossal társasjátékozni, kártyázni is lehet. Valószínűleg jól csináljuk, mert a gyerekei egyetlenegyszer akartak beszállni, és többé soha. Velünk nem. A Colos aznap elnyerte tőlük az egész heti túrórudipénzt.

Verjük a blattot tehát, és amikor már nem nagyon tudom követni, hogy most akkor ki nyert el kitől mennyi sört hány rekeszre előremenőleg - vissza már bajosan lehetne, nemde? -, akkor kitaláljuk, hogy fessünk tojást. Ja, hogy húsvét majd vagy 4 nap múlva? Mindegy. Tojás van, festék van. Nem utolsósorban: kölykök is vannak, akik örülnek ennek a mókának. Megfigyeltem: a tevékenység szórakoztatósága annál nagyobb fokú, minél több mocsokkal jár. Első szóra jön az összes gyerek. Teleportálok a konyhaasztal mellé, és kezdődik a buli.

Először is megfőznek vagy negyven tojást abban a lábaskában, amiben normális esetben két főre melegíti a nagy fazékból kiadagolt töltött káposztát. Előszedik a festékeket. Magyar felirat egyiken sincs. Bontjuk a következő sört, értelmezzük a feliratot. Colos nyelvtudása közel olyan kopott, mint az enyém, és szokásához híven röhögőgörcsöt kap, amikor megpróbálja felolvasni a román nyelvű szöveget. Félrenyelem a sört, leköpöm magam, méltatlankodom. Nincs alapom letolni, amikor én próbálkozom, Colos halk csuklással próbálja leküzdeni a rátörő vigalmat, félsikerrel. Eldöntjük: nem olvasunk, csak értünk. Colos legnagyobb gyereke maga is értelmezi az utasítást. A tojások megfőnek lassan. Jöhetnek a díszek rá. Pitypang, petrezselyem, sárgarépa levele, miegymás. Egyik gyerek papírvágó ollóval támad a páfrányra. Én röhögve próbálok valamilyen formát kivágni az anyósnyelv egyik darabjából. Amelyik tojást leejtjük a röhögéstől, nincs mese, meg kell enni. Főtt tojás, mint sörkorcsolya? Rosszul csinálod...

Colos kitekeri az ollót valamelyik gyerek kezéből "Nem, Macó farkából nem lesz tojásdísz..." szelíd intelemmel - itt se lennék macska, fut át az agyamon. Feláldozható harisnyákban nincs hiány, bevetjük őket a buliba. Colos mesélte egyszer, hogy utál harisnyát stoppolni, jó lenne, ha a harisnyák egyszer használatosak lennének. Kis szünet után hozzátette: ...tulajdonképpen már most is azok. Minta a tojásokra, tojások a harisnyákba, és az egész mindenség bele a festékes lébe. Aztán ki belőle, és némelyik még egyszer bele, de a vicc kedvéért most valami másikba. Lesz sok piros, kevés egyéb színű tojás, de az egyebek nem feltétlenül egyetlen színből állnak. Még forrók, amikor már vékony szalonnabőrrel lakkozzuk őket, igyekezvén nem elejteni, mert hiszen nagyon melegek. Főtt tojás és átható füstölt szalonna illat terjeng.

Mr Colos ekkor érkezik haza. Az illatokat kiszagolván mindjárt vigyázzba áll a gyomra. Aztán meglátja a tojásfestéses csatateret. Elakad a szava.

Ezt értékelem Mr Colosban. Nem kezd el ordítani. Teljes lelki nyugalommal fogyasztja a tojást, a kenés végett elővett szalonnából és a nemrég sült kenyérből kanyarít mellé - és hangja sincs.

Pedig megittuk előle az összes sört.

Így történt, hogy húsvét előtt napokig főtt tojást ettem. Konkrétan húsvétkor már ránézni se bírtam.

De szépek lettek.

Kész, nekem hugyoztak. Meg vagyok hibbanva. Aki meg tud lepni egy kurvát, az nyilván nem százas ugyanis.

A következő történt.

Gyógytorna végett járok Celihez, aki kurvajó. De tényleg. Egy valódi, hozzáértő, lelkes, érdeklődő, önmagát folyamatosan fejlesztő, profi gyógytornász. Miután megtanít járni, még beülünk a munkatársaihoz a reumatológiára vagy hova a halálba inni egy kávét, közben ők beszélgetnek latinul, ami nekem félig kínai, másrészt meg nagyon jó kávét főznek, úgyhogy pofámat befogom. Pedig megkérdezhetném: minek nekem este negyed 9-kor egy kávé? Hát azért, hogy...

Végül elköszönök, kiaraszolok az autómhoz, áldom az automata váltót, amennyire utáltam, amikor rábeszéltek, annyira örülök most neki, hogy az van a Bestiában, legalább tudok vele járkálni. A lábaimon már kevésbé. Kihajtok a gyógyászati intézmény területéről, jobbkanyar, aztán kezdődik az eksön.

Astra G kombi, szerény fehérben előttem. Rögtön látom, hogy nem rendőr, viszont végeláthatatlan tíz másodpercembe telik rájönni, hogy akkor mégis mi a franc. Hát frájer, drágáim. Egyéb nem lehet: maximum 10 km/h-val száguld, amikor sehol senki, viszont a gyógyászati intézmény melletti szerény kis erdősávban bizony akadnak dolgozó lányok.

Gondolom magamban ezt konstatálva, csak érjünk át a kereszteződésen, én ezt megelőzöm a 'csába és rongyolok haza. Aztahétmeganyolcátmár. Mindig kritikus pillantásokkal nézegetem a felhozatalt, ami errefelé elég egysíkú, és valahogy mindig az alábbi népi bölcsesség jut eszembe a látványtól: "Moslékkal is lehet tüzet oltani." Másképpen fogalmazva: nem itt szedik össze dubajozni a ribiket, legyen bármi is az a "dubajozás". Ez itt kérem, nem olyan úri környék. Itt a ribik egyszerűek, harsányan öltözöttek, és egyes álláspontok szerint a szó szoros értelmében messziről kiszagolhatóak.

Na mióta ezt meghallottam, nem merek leengedett ablakkal közlekedni az említett útszakaszon.

Kereszteződésben Astra G és jómagam a nyomában balra el, de én arra lakom! Bár, jóval arrébb. Naná, hogy balra fordul a kis hamis, ha lesz lány, az valahol arra lesz megtalálható. Magam is nézegetem a padka vidékét és az erdősáv mellett húzódó sétautat, de nem látok egyet se, mi van, fájront? Vagy mindenki épp műszakban? Index ki, és vidám gáztiprással elhúzok az Astra mellett, két ujjal intve neki, hogy sok szerencsét a ribászathoz. (Ribivadászat rövidítése by Colos, aki egy hülye barátnőm.)

Lehet, hogy nem veszi a lapot, mert még jobban lelassít. Pislogok a tükörbe, távolodva tőle, komám, akkor se nő ki neked a földből ott egy sarkangyal, ha kettővel mész... Nincs jó napod, na.

Tükörről pillantást levesz, és megpillant a kurvát. Hogy mi a kókatag péniszt - lehet, hogy pontosan azt?! - keresett a sáv közepén, s éppen előttem, azt én soha nem fogom megtudni.

Mindenesetre majdnem páros lábbal ugrok a fékre, úgyhogy nem csapom el, viszont olyat szitkozódom az orrom alatt - nem hallja, mivel az ablakokat nem felejtettem el felhúzni most sem -, mely szitokban hangot adok gyanúmnak, hogy náluk az ő szakmája anyáról leányára száll. Ez legalábbis sanszos. Az adott példány szűk piros miniszoknyát, pink harisnyát, fehér tűsarkú csizmát húzott, kint van a hasa - bár ne lenne!!! -, valami prémgalléros párducmintás kabátkát, ami nem tudom, mire való, hiszen a hasán kívül a mellei is kibuggyannak belőle, mindemellé pirosra festett lenőtt hajat, harsány sminket és több generáción át gondosan kitenyésztett unintelligens tekintetet visel.

Tükörbe nézek: Astra még mindig jó 50 méterrel lemaradva kúszik iszonyúan lassan. Kulcsot kihúz, nagy levegő, ajtót kivág, fél lábbal kilép az autóból. Kurva meglepetten néz: jé, egy nő. A rohadtnagy bajor állatból, amiből ő egy jól fizető kuncsaftot várt kinézni, egy nő száll ki fél lábbal, kissé grimaszolva.

Nézek hátra, Astra nem gyorsul. Rátenyerelek a dudára. A kurva mit sem ért. Pedig ez a típus nem szokott elnémulni. Mindenesetre a szája kissé elnyílik. Nem szépek a fogai. Én ezek közé semmimet nem engedném. De kinek mi tetszik.

Astra továbbra se reagál. Két ujjas füttyentés, aztán elordítom magam:

- Ide gyere, itt van egy, majdnem el is ütöttem! Gyere már, mert beszarok, úgy fáj a lábam!

Astra begyorsul. A kurva látványosan csodálkozik, rám villant egy nem éppen bizalomgerjesztő mosolyt. Astra fékez az autóm mögött, kormányra hajolt negyven és a halál közötti nem jóképű pasas bámul belőle. Az se ért semmit.

- Ott! Van! - mutogatok a ribire. - Én meg mentem! Szép estét!

Ipse biccent. Érti? Köszöni? Tudja a franc, de én már ezzel nem gyógypedezek tovább. Behajtogatom magam az autóba és elporzok. Astra marad. Még akkor is ott van, amikor eltűnik a tükörből az út íve miatt. Még láttam odalépni a sarkangyalt.

Aggódom magam miatt. Mit raktak Celiék a kávémba..?

Soma a mea culpa jegyében beállított ma hozzám, hogy akkor ő most mankós mivoltomban elvisz bárhova, ahova akarom, és ott is segít akármiben.

Egy pillanatra lefagytam, midőn a full kinyúlt, gipszre is ráhúzhatóan pocsék állapotú ezeréves mackóalsót rángattam lefele a gipszemre. Ezután még a tropa, szabóollóval gipszhez dizájnolt piacos strandpapucsot is ráigazgattam a gipszre, és közöltem vele egy sötét pillantás kíséretében:

- Rendben, te buzi.

Nem rezzent meg. Igen, rohadék vagyok. És rohadtul fáj a lábam. Nyilván vagy előbbire, vagy utóbbira, vagy mindkettőre volt tekintettel.

Lementünk. Mentünk?! Gyakorlatilag vitt. Jó erőben van. Vagy én nem vagyok akkora darab, mint hittem. Arányaimban. Hozzá képest. Vagy valami.

A kapu előtt pislogni kezdtem.

Hajjaj, idesanyám, ez mégse buzi, visszavonok mindent - vagy nagyon az, és ezzel a kocsival akarja palástolni.

- Hogy fogok én ebbe beülni? - tájékozódtam udvariasan, rápillantva a fekete Trans Am-re. Közben már a guta kerülgetett, hogy basszameg, nem tudom így vezetni, pedig kipróbálnááám!

Igen, egyszerűen felkapott és berakott a jobb első ülésre. Ahogy néztem, jelentős hátsó ülés ebben nincs is. Cserébe az első ülés igen kényelmes. A gutaütés egyre szűkülő körökben ólálkodott körülöttem ebből kifolyólag. Konkrétan akkor emelte ütésre a kacsóit, amikor Soma indított.

- Hova? - kérdezte.

Mindegy. Majdnem ezt mondtam. Csak a motort ne állítsd le.

- Izé, be kéne vásárolni - nyögtem ki végül.

Hát nem elvitt a város legnagyobb plázájába? És ott helyben valahonnan leakasztott egy hamvas szépségű, fullextrás tolószéket, azzal gurított végig minden kanyarulaton. Ahova mondtam, hogy benéznék, oda benéztünk. Sok kedvem nem volt shoppingolni. Duzzogva választottam egy pólót és egy körömlakkot. Simán kifizette helyettem mindkettőt, királyi méltósággal elutasítva a szándékomat, hogy esetleg én, magamnak.

Ezután még a szintén helyben fellelhető hipermarketbe is begördített. Összeszedtem ezt-azt, utána piacra fuvaroztattam magam. Na itt már alaposabban bevásároltam. Soma fapofája enyhülni kezdett.

- Te ezekkel mit fogsz csinálni? - kukucskált a szatyraimba.

Átgondoltam: zöldség, gyümölcs van bennük, meg a hentesnél is nagylelkűen szórtam a pénzét.

- Vacsorává transzformálom őket.

Hosszú pillanatig tűnődött az információn. Én meg töprenghettem, hogy háromszavas mondatom melyik része indokolja ezt.

Végül nem volt több ötletem, hová vigyen még, hogy hallgassam a kocsija hangját, úgyhogy azt mondtam:

- Most már menjünk haza. De kerülővel! - jól sejtettem, nem értette. - Izé, csak a motor hangját akarom hallgatni még egy kicsit... - tettem hozzá halkabban.

Ezt értékelte. CD-t cserélt, nagy meglepetésemre volt neki Metallica albuma, úgyhogy elég nagy kerülővel Tokaj felé végül is hazavitt szépen. Valahol félúton kezdtem el ordítani az Until it sleeps-t a CD-vel.

Miután felcipelt engem és a cuccaimat, elkezdtem fogalmazgatni valami köszönetfélét, hogy ellensúlyozzam az érkezésekor elhangzott buzizást, de belém fojtotta a szót.

A 110 kiló színhús a szemem láttára lett nagyjából ötéves kiskölyök. Végignézte, ahogy elrámoltam az összevásárolt cuccot, aztán elkezdtem csinálni a vacsorámat. Ekkor zavartan, dadogva, a nemtudomhányezerforintos Louis Vuitton kockás cipőjét bámulva kibökte:

- Kami. Kérlek. Itt maradhatok vacsorára?

Most ül a felhajthatós konyhaasztalom mellett, ami ziher, hogy nem került annyiba, mint a pólója, és továbbra is az ötéves kiskölyök boldog várakozásával néz. Jeti elég jól elvan vele, az imént már a második játszmát nyerte meg ellene sakkban. Az étel nagyjából öt perc múlva lesz fogyasztható állapotú.

Lehet, hogy a gyönyörű emberek - amilyen Bige és ő -, meg a mezei ordenáré halandók - amilyen én vagyok - mégis egy bolygón élnek?

Hogy miért tartott idáig..? Ajjajjajj...

Jó eljegyzési buli volt! Temérdek szolibarna, gondosan gyantázott, parfümmel gazdagon behintett, festett hajú, drága ruhás, smukkokkal pazarul feldíszített, gyönyörű ember. A lányokat a fiúktól a felfújt mellek és szájak és a még vastagabb smink különböztette meg. Bige és Soma társasága. Ide ezek engem kakukktojásnak hívtak meg, baszod... - dünnyögtem a magammal vitt Jetinek. - Khm. - Válaszolta ő. Néhány percig rezgett a léc, hogy a fejükhöz vágjuk a jókívánságainkat és lelépünk. De győzött a dac, meg hogy ne bántsuk meg a két ünnepelt díszhumanoidot... Az a rohadt jó szívem, az visz majd a sírba egyszer.

Beültünk tehát a társaságba. A pincéreket mindjárt sikerült is totálisan összezavarni. Ugyanis az ünnepeltek kihagyták az itallap - saját itallap, kizárólag az eljegyzési bulira, nem ám valami pórias-publikus - tervezésekor a sört.

- Ezek biztos, hogy téged is meghívtak? - jajdult Jeti. Ő se vágyott a bacardis koktélokra olyan nagyon.

- ÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ, hát eljötttééééééél!!! - ugrott ekkor Bige a nyakamba a semmiből nagy boldogan. Mintegy varázsütésre a jelenlévő szép emberek is ránk mertek innentől kezdve nézni. Még köszöntek, mosolyogtak, beszélgettek is velünk. Mit tesz, ha az embernek Bige van a nyakában.

- El... Izé, sok boldogságot.

Bige továbbra is boldog sikolyokkal fogadta a köszöntésemet. Lehet, hogy Bige annál bigébb, minél több hozzá hasonló van a közelében..? Ez a bigeség fizikája.

- Mi van, beszívtál? - kérdeztem udvariasan. - Van egy kis gond. Nem látok söröket az itallapon! TÉNYLEG nincs?!

Bige ekkor úrinőhöz méltóan ráordított az egyik pincérre - ránézésre az is egy díszember, a felszolgálók kasztjából:

- Márkó, gyere csak ide egy kicsikét, édesem! Na, itt ez a csaj meg a pasija - Jeti vigyorgott, én lefejeltem az asztalt. - Ezek akármit kérnek, hozod, világos?! Ha nincs a rendezvény saját itallapján olyan, de amúgy van, máris hozod nekik. Ha az egész kócerájba' nincs, akkor szalajtasz valakit érte. Értve vagyok, édesssss?!

Márkó alássan értette. Kértem tőle egy hatályos itallapot, ami a hely teljes kínálata szerepel, nemcsak a rendezvény sajátja. Találtam az ízlésemnek megfelelő söröket.

- Kibaszás lett volna Kőbányait rendelni..? - filózott félhangosan Jeti a jófajta belga sört kortyolva.

- Igen. Még valaki szalajtva lett volna miatta. Ne gonoszkodj Márkóval, aki édes. Igyál szépen.

Ittunk szépen. A többiek drágább és erősebb piákat. Ami azt illeti, volt, aki jól bírta, volt, aki kevésbé. Különböző beszédtémák repkedtek, zömükhöz nem tudtam hozzászólni, amihez tudtam volna, ahhoz meg nem akartam. Aki Sony Vaio-t vesz, mert az "szép rózsaszín" - ez volt egy Szabyna nevű egyed, így írva, mint azt kihangsúlyozta -, meg Keeway-t, mert "tetszik a fényezése" - ez meg a Sancho volt -, azokkal kár leállni vitázni, nemde? Amúgy is olyan békés hangulatúra söröztem magam, alapvetően jól elvolt mindenki.

- Keeway... Ez össze akar költözni a szerelővel..? - morogta Jeti.

- Most ér annyit az a kis csini logó meg a rózsaszínség, amennyibe kerül..? Korrekt, jóravaló, rendes laptopok vannak jóval kevesebbért, amibe meg egy ilyen kerül, annyiért már sokkal jobbak is... - morogtam én.

Szóval, mint mondtam, semmi se jelezte előre a katasztrófát.

És hát Soma is ivott, akiről tudjuk, hogy nem bírja olyan jól. De nem rezonáltam az állapotváltozásaira, elvégre az ő bulija, én meg nem vagyok bébi- avagy díszhímszitter, nemde? Akkor is gyanútlan voltam, amikor a Frenki nevű pincér - szintén a díszhím-szekcióból - vitte neki a következő, vélhetőleg sokadik bacardis valamicsodát.

És ekkor Soma kacér kacajjal, keresztbeálló szemekkel megköszönte az italt, majd a távozó pincér fenekébe csípett tréfásan.

Akkor egyszerre sokminden történt. Először is, a meglepett Frenki ugrott helyből egy kétmétereset, amitől néhány ember és berendezési tárgy a közelében felborult, ugyanakkor végigborította a környezetében lévőket a tálcája teljes tartalmával. A koktélokkal és energiaitalokkal pazarul belepett jelenlévők vérmérsékletükhöz mérten reagáltak, a többség felugrott és próbálta simán lecsorgatni magáról a talajra a lét, ami a flitteres-lakkos-bőrös hacukák esetében egészen jól működött egyébként. Bige harci vijjogással vetette magát Somára "Annyira tudtam, hogy buzi vagy, bazmeg, annyira tudtam, mindent tönkretettél, te díszköcsög, te..." kezdetű nagy hangerejű szónoklatba fogva, majd az ittas izompacsirtát a feleolyan széles nője simán felhajította az asztalra, saját bevallása szerint abból a célból, hogy kiherélje. Mindenki egyszerre beszélt vagy ordibált, Soma érhető módon sikoltozva aggódott a családi ékszereiért, én halkan basszamegezve törölgettem a nadrágomról az energiaitalt, a vergődő telefonfülke alakú pacák kb egymázsányi súlya alatt pedig lassan megadták magukat az összetolt asztalok, amiket eleve sem műtőasztalnak szántak. Úgyhogy borult az egész, mint a dominó.

Mérleg: Egy felbontott eljegyzés, néhány kimoshatatlanul szennyeződött ruhadarab, zúzódások, karmolások, és egy törött boka. Ez utóbbi az enyém. 3 hét lábadozás, ez volt eddig. Most következik a gyógytorna majd. Bige és Soma külön-külön mea culpáznak napi rendszerességgel. Meg biztatnak, hogy rendbejövök hamar.

Remélem is. Van motivációm. Ezzel a lábammal akarom szétrúgni a picsájukat.

E-mailt kaptam.

Kedves Ismerősünk!

2011. tavaszán történt a megismerkedés, de akkor Bigének még volt két másik pasija, akik nem egy időben léptek le. Soma vigasztalta őt ezek után a fájó szakítások után, majd a vigasztalódó hapsik okozta csalódások után is.

2011. őszén Bige végre rájött, hogy Soma lehet több, mint barát!

2012. elején egy ostoba félreértés miatt szakítottak ugyan egy rövid időre, de a szerelem erősebbnek bizonyult!

Ezért...

2012. tavasz: Bige és Soma megtartják eljegyzésüket!

Az eljegyzési partyra téged is várunk szeretettel!

Időpont, helyszín, aláírás... OMG... Március elseje van, nem április, ugye?!

Ott leszek a partyn. Ki nem hagynék egy ilyen műsort. Előbb persze kiderítem, nem csak valami kandikamerás szívatás-e ez az egész...

Roda visszatért! Ő az a munkatársnőm, aki úgy szokott berontani az odúmba a Zara szatyorba csomagolt ronda és működésképtelen egérrel, hogy majdnem a kezében marad a tokból kitépett ajtó.

Odú, Magyarország, 2012. 02. 27. 08:57 helyi idő szerint.

Épp a kedves többiekkel elfogyasztandó szokásos reggeli kávézásra indulnék a folyosó végén lévő "kávézó" nevű helyiségbe, amikor az ajtón berobban Roda. Szokásához híven nem sokat tököl a mondandója szavakba öntésével.

- Na, mire jutottál azzal a szarral?!

- Neked is jó reggelt - bár a kávé még nem jutott be a szervezetembe, de briliáns elmémmel összerakom az alábbi képletet: szar = egér. - A szar halott. Úgy értem, mint egér, soha többé nem használható. Annál is inkább, mert azóta diszkólámpát csináltam belőle.

- Mit? - nyikkan, tőle szokatlan módon mindössze egyszavasan.

- Na jó, túloztam. Nem diszkólámpa, és nem én csináltam, hanem az egyik haverom. De mondjuk minimalista diszkólámpának elmegy azzal a három ledjével.

- Mijével? - Roda beszédkészsége hanyatlóban van, úgy tűnik.

Belátó vagyok. Nem a dekoltázsába, bár oda is lehetne. Hanem abban az értelemben, hogy a kávé még neki is hiányzik. Így inkább irányba fordítom, hova nézzen. Működtetni kezdem a hangulatos kis lámpácskát. Milyen szerencse, hogy nem kell hazamenni érte, mert túl ízléstelennek bizonyult hozzá, hogy otthon bárhova fellógassam.

Roda nézi. Nézi.

- Ez. Kurvajó. Kölcsönkérhetem? - bólintok. - Köszönöm. De jó. Itt fogom meg? Nagyszerű. Ezt muszáj megmutatnom. - Nem mondja meg, kinek, de muszáj.

Ezután végigjárja vele az összes emelet összes irodáját, hogy megmutassa, milyen remek lámpa lett az egeréből. Igaz, nem nagyon talál sehol élő organizmusokat, mert minden épeszű a kávézóban hörpöl... Mire Roda odaér, elfogy a kávé.

És igen, ezért én vagyok a hibás...

...rohadtul, hajmeresztően, eszelősen nőies lett.

Ahogyan előre elterveztem, felvettem a keresztbe csíkos harisnyát a farkasszerkó alá, s kigondoltam, hogy stratégiailag villantgatom majd a vádlimat, amennyiben valaki érdeklődne, hogy a jelmezzel kapcsolatban megszabott "nőies" feltétel miért nem valósul meg látható módon. Néhány ilyen sokk után nemigen mernek majd tovább kérdezősködni.

De az első vonatozásból pogóba torkolló táncnál ért egy kis baleset. Nem is engem. Hanem a jelmezemet. Konkrétan a mögöttem ugrándozó, tündérnek öltözött, nettóban is kb 85 kilós spinkó képében köszöntött be a katasztrófa, aki saját lábába - vagy farkába vagy kardjába, igen, ez egy tündér volt, karddal, van ilyen, ez egy ilyen militáns tündér, na, de lehet, hogy nem is a sajátjába, az enyém persze nem lehetett, az fel volt gumizva, természetesen nem a kardom, hanem a farkam, kardom nekem nem is volt - belegabalyodva esett egy akkorát, hogy felébresztette a környéken szunnyadó szeizmográfokat is vele.

Az anyja picsájáért az én farkasfejemmel a kezében kellett ezt csinálnia?! Csak azért, mert zakózás közben elkapta az első bármit, stabil pontot keresve. Namost, én meg nem vagyok sztriptíztáncosoknak odabetonozott rúd. És bár mostanában a mérleggel nem vagyunk jóban, de a tündérhez képest még mindig biztos, hogy vagy tíz kiló mínuszban vagyok. Úgyhogy nem volt nyerő ötlet, hogy pont én kerültem a keze ügyébe, mint kapaszkodó. Egyetlen mentsége, hogy ösztönösen kapott valami után, s nem szándékosan tépte le a fejemet.

A tényen viszont mit se változtatott, hogy ott fetrengett a konfettis járólapon ez a katasztrófa, egyik kezében a letépett farkasfej, másikban egy fél fül, amiről nem lehetett tudni tüstént, hogy kiről tépte le, de rövidesen jelentkezett érte egy morózusnak látszó kobold.

Farkasfejem innentől használhatatlanná vált. Kapucniszerűen működött, és kellett is rá hátul a varrás. Anélkül nem lehetett sapkának használni, az orra lehúzta előre. Úgyhogy szomorúan helyeztem biztonságba letépett fejemet, hogy később orvosolhassam a problémát.

Sajnos láthatóvá vált, hogy kétoldalt idétlenül befont hajzatot viselek a farkasfej alatt. Kérem, csak az röhögjön, aki biztos benne, hogy a többi farkas nem így néz ki a felszín alatt.

Nem telt öt percébe a jelenlévő ismerős csajoknak, hogy hamarjában szétszórjanak az arcomon nagyjából háromezer szeplőt egy barna szemceruza segítségével, majd egy leamortizált nyúlfülből kihúzott drótot applikálva a copfjaimba már egy elcseszett Harisnyás Pippi bulizott, csíkos harisnyában, középütt farkasszőrrel, elvégre ha lovat fel bír emelni, akkor bármikor tud térdtől nyakig farkassá változni is, nem?

Jeti szerint nagyon csinos lettem.

...de hogy nőies nem, az meglehetősen biztos...

Azt hinné az ember, hogy a magamfajtának, ha már nincs növésben, akkor hosszú-hosszú időre bőven elegendő egy-egy példány az alábbiakból:

- sícipő

- korcsolya

- tojáshéjszínű kiskosztüm

- estélyi nyárra

- estélyi télre

- alkalmi cipő

- sílécek

- farsangi jelmez.

(...stb)

De nem! Ebben a mai rohanó világban már nem így van ez! Miután tegnap megvillantottam a farkasjelmezemet egy másik farsangi buliban, ahol nem volt jelen senki olyan, aki a korábbin is részt vett, és a legnagyobb lelki nyugalommal készültem rá, hogy ma este ugyanezt tegyem újra, sajnos megmutatkoztak a "kicsi a város", meg a "minek nekem ennyi ismerős" tünetek, és a ma esti farsangolással kapcsolatban, miután már elfogadtam a meghívást, felhívták a figyelmemet a következőre:

- De aztán nehogy megint farkas legyél! Valami nőies jelmezt is magadraránthatnál igazán!

Még javában fortyogtam, hogy ezt mégis hogy képzelik, amikor a telefon is megcsörrent, naná.

- Rámszóltak, hogy ne legyek megint jeti! - mordult Jeti a kagylóba, mintegy köszönés helyett.

- Kitalálom: vegyél fel valami nőies jelmezt?

Kis csend, halk nyikkanás: vagy sört bontott, vagy mindjárt röhög.

- Nem. Nem. Hanem férfiasat.

- Hátbazmeg... Egy lompos farkú jetinél aligha van férfiasabb!

- Ugye? Ugye? Rád is rádszóltak? Most mi a francot csináljunk?

Le kellett ülnünk töprengeni. Kreativitásunk működésbe lépett. Még szerencse, hogy volt itthon alufólia. Jeti jetijelmezének fej részére egy fél terminátorarcot bűvöltünk alufólia, piros csillámos gélragasztó és effélék részvételével. Aztahétmeganyolcát. Ha a jeti nem elég férfias, egy félig nyúzott terminátor jeti, az már igen! Nem? De!

Hanem a farkasjelmez, az sehogy se nőies, akárhonnan nézzük. Kezdhettem törni a fejem az új koncepción, mert a "Piroska vagyok, miután a farkas megevett" dumát nem süthettem el újra.

Kis töprengés után eszembe jutott egy réges-régi Nyu jelmez. Mindenki emlékszik Elfenlied-es Nyu-ra? Ha nem is nőies, de mindenképpen csajos nem igaz?

Na. Azt a harisnyát fogom felvenni a farkasjelmez alá.

Jeti állt a szavát. Velem tartott a csülökevésre. Mi az, hogy velem tartott? Megevett egy lavórnyi tárkonyos csülöklevest, utána pedig egy vele sült krumplin és párolt káposztán ücsörgő első csülköt, mellébiggyesztett sültkolbásszal. Az egészet egy szilvapálinkával indította, és folyamatában öt sörrel öblögette.

Már a látványtól is kerülgette az epegörcs a szívkoszorúereket. Még a pincérek is csodájára jártak. Majdnem büszke voltam rá, micsoda zabagépet hoztam magammal. Utána horkolva aludt az autóban, míg hazafuvaroztam. Reméltem, hogy nem az anyósülésen viszi el a trombózis.

Aztán ma meghallgathattuk a munkahelyi reggeli kávé mellett, hogy:

- Én így még életembe' be nem zabáltam! Baromi jó volt! Csak még mindig nem hevertem ki! Jajistenkém, és miket össze nem álmodtam! Rémálom volt a mi utcánkba! De reggel hálistennek élve ébredtem!

Bólogattunk.

- Lehet máshogy is? - szúrtam közbe, hátha megint leköpi magát kávéval.

És bejött.

Elhatároztam: ma pedig csülköt fogok enni! Csülök-csütörtököt tartok. Tudom is, hogy hol. De nem mondom meg!

Jetit nem hívtam, azonban ő bejelenti, hogy jön velem. Ettől viszont hajtőig felszalad a szemöldököm.

- Azt se tudod, hova megyek.

- Szar helyre nem szoktál - hm, hát igen, az igaz.

- Szereted te egyáltalán a csülköt?

- Hogyne, világ legjobb kajája, de nővel nem lehet csülköt enni.

- Én mi vagyok, betonkocka, bazmeg?! - kezdek kissé megmorcosodni.

- Nem úgy, neeem... Csak te nem vagy olyan nő, akivel nem lehet csülköt enni.

Ezt de szépen megmondtad, cseszdmeg...

Rátok is vonatkozik a KRESZ! Ha parkoló teherautó mögül kilépsz a tükörjégen, a zebrához képest 15 méterrel előbb két füldugóval, este fél 9-kor fekete kabátban, előreszegezett tekintettel, akkor te vagy az idióta, persze lehet mondani, hogy "hát nincs fék azon a k.... autón?!", meg "minek ment olyan gyorsan, amikor már majdnem a zebránál járt?!", de akkor is TE vagy az idióta ilyen esetekben! Plusz még a sérült/halott is te leszel! Ezt kéne már felfogni egyszer, hogy elsősorban a saját irhádra neked kéne vigyázni, és ami szabály rád vonatkozik, azt betartani, nemcsak az autósokra vonatkozóakat tolni magad előtt. Kapd be, kedves idióta, aki miatt feldrifteltem a hálistennek néptelen járdára.

28 km/h sebesség, -4 fok, tükörjég, hátsókerékhajtás, ABS van, más franckarikák, amik segítenek a kocsit úton tartani, szintén vannak, rutin is van, különben nem a járdán kötök ki, hanem a parkoló teherautó oldalában, arccal.

Kedves GY. I.! Ha ezt a stílust folytatod, rád is cipzár fog borulni hamarosan...

Kétméteres Jeti koma szintén recycling mottóval tett szert rémjelmezére. A kettes számú jelmezes buliról, melyen részt vett, reggel elfogyasztott kávénk mellett tartott élménybeszámolót.

- Ez a szőrcucc, ez nagyon bejött. Ez tuti. Nem fáztam benne, a belső zsebében faszául elfér minden, és bár azt hinnéd, hogy bele lehet rohadni, nem úgy van, szellős, kellemes, remek viselet. Neked is bevált, nem? A hosszú lompos farkamról két ápolónőjelmezes picsával is sikerült szellemes csevegést folytatni, meg valamivel, ami birodalmi rohamosztagosnak volt öltözve, és nem tudom, hogy az nő volt-e. A Saca, az valami kibaszott jó bográcsost főzött, megint, ő egyszerűen képtelen elszúrni, iszonyú jó volt. Csak még jobb lett volna, ha nem babgulyást csinál, hanem mondjuk öhömöt inkább! Egyrészt csípett, mint az Ördög böffentése! De ez nem baj, az a jó, ha háromszor is! De hatott rendesen!

- Ha jól értem, most azt próbálod összegezni, hogy nagyszerűen sikerült a farhangi buli? - szúrtam közbe a kérdést társasági stílusban.

Erre leköpte az ingét a kávéval, miközben felröhögött.

- Az, bazmeg, farhangi buli!!! Az!!! Óhogyaza... remélem, van másik ingem a szekrényemben...

Levonta a tanulságot: reggel 9 előtt még nem vagyok ébren, viszont már hülye vagyok. De, odaseneki, avagy cipzárt rá.

...az az, hogy mit kezdjünk az ajándékokkal - már aki kapott, persze -, ha azok amúgy hasznavehetetlennek bizonyulnak.

Tevékenységi területemre simán ráragaszthatnám az Odú becenevet. Talán még jobb lenne a Lelakott Odú név. Viszont szépen tudok benne dolgozni, ez szerintem minden egyéb kellemetlen tulajdonságát háttérbe szorítja. Bár ezt mindenki tudja, mégis rendszeresen megkérdezik, hogyan tudok dolgozni ebben a 1: felfordulásban 2: lepratanyán 3: alkotó káoszban. Kösz, jól. A "Te tényleg tudod, mi hol van?", meg a "Be kéne ide dobni egy takarítónőt." mondatokat is unom már.

Az Odú ajtaját pénteken 13:17 órakor kivágta az egyik ritkán arra járó munkatársnőm - később a farsangi rendezvényen ő volt az a nemes egyszerűséggel lolitajelmezes egyed, aki idővel guro stílust vett fel a sok esés miatt (ne mojitózzon, aki nem bírja, igaz-e?) -, levágott elém az asztalra egy első ránézésre fekete alapon Zara feliratos papírszatyrot ismeretlen tartalommal és az alábbi kísérőszöveget hadarta el hozzá:

- Ez egy fos, ennyit bírt, máris bedöglött, három nap után, neked adom, kezdj vele valamit, ha akarsz, vagy dobd ki, rád bízom, a tied, látni se akarom ezt a hulladékot.

Kikerekedett szemekkel bámultam a maga után hangosan bevágott ajtóra, majd elmormoltam egy halk "szia"-t. Megállapítottam még, hogy bizonyos típusú nők mindent ilyen papírszatyrokban fuvaroznak, ami a drága, ám nem elég nagy retiküljükbe már nem fér bele. Természetesen csak ún. márkás üzletek szatyrai jöhetnek szóba. Tescós például soha. Tanulmányt lehetne írni róla, hogy miért így. Ha én lélekbúvár lennék..! - De nem vagyok. Pillantás az órára: 13 perc van hátra a munkaidőmből. Én ehhez már hozzá nem nyúlok, ha már úgyis nekem adta, hazaviszem - döntöttem el.

Hiba volt nem megnézni. Egész úton hazafelé azon gondolkodám, mit vághatott tönkre három nap alatt a dekoratív munkatársnő. Azt már indítózáskor összeraktam, hogy péntek mínusz három nap, az annyi mint: a Valentin-napi ajándékát passzolta le, az bírt három napot. De mi lehet az? Ruhaneműk kizárva, mert azok nem koppannak az asztalon. Különben se adná nekem, feleakkora mint én, mind longitudinálisan, mind transzverzálisan. Valamilyen elektromos vagy elemes kütyüre tippeltem tehát. Hello kitty motívumos pendrive? Rózsaszín csillámos vibrátor, ami szimplán csak zárlatot kapott? Szívecskés ébresztőóra, ami a "Love me tender..."-re zendít rá csörgés helyett..? Borzalmasabbnál borzalmasabb dolgokat képzeltem már el.

Aztán otthon, édes otthon, kiemeltem az "ez egy fos"-t a szatyorból, tíz másodpercig némán néztem rá, de a halottnak kijáró egyperces tiszteletadás nem jött össze, mert tíz másodperc után viszont hatalmasat röhögtem. A corpus delicti egy áttetsző burkolatú, élénkpiros, szív alakú usb-s egér volt, körbe a szélén vékony, rózsaszín szőrszegéllyel. Olyan rettenetesen giccses és ronda valami, amit ha az ember használni akarna, bizonyosan megjelenne a gép lelke a monitoron homályos négyzetekből kirakott arc formájában és kissé géphangon méltatlankodva felszólítana, hogy ezt a borzalmat húzd ki belőlem tüstént, mert lefagyok tőle.

Miután kiröhögcséltem magamat, közelebbről is megnéztem az ízléshagyott perifériát. Rájöttem, hogy nem csak ennyiből áll a megjelenése, amit elsőre lehet látni, ez működés közben valószínűleg villog(ott) is, legalábbis a beleépített három különböző színű led erre engedett következtetni. Legott továbbadtam a szörnyűséget egy ledekkel szívesen bíbelődő haveromnak, hogy 1: ő is borzongjon és röhögjön rajta 2: csináljon nekem belőle hangulatvilágítást.

Jelentem, a hangulatvilágítás elkészült. A legrosszabb éjszakai bárokat idéző hangulatot teremt, de működik. Fellógattam az Odú sarkába. A teszt megvolt, működik, de használni soha nem merem majd, ez biztos.

Én készültem. Pontokba szedve a meghívóra vésett instrukciókat, a következőket pakoltam össze:

- egy darab hosszú, loncsos, szürkés szőrű overall, a farkasjelmezem fő alkotóeleme, lompos farokkal, amit egy nagyméretű hajgumival kötöttem föl kurtára, ugyanis a farsangi mulatozás nem elég, hogy jelmezes, ki látott már ilyet, de ráadásul a korcsolyapályára szólt a meghívás, az meg nem járja, hogy a loncsos farkas, aki vagyok, lekorizza a saját farkát, majd abba belegabalyodva zakkanjon hanyatt, nem igaz?

- hozzáillő sapka, két kókadt füllel, az egyik előre kókad, a másik hátra, homlokban fogsor dizájnnal, hibátlan, hegyes filcfogakkal.

- egy pár korcsolya.

- nagyméretű lapos flaskában Bige faterjának kajszijából egy nézetem szerint többszöri kínálgatásra is alkalmatos mennyiség.

- fél lavórnyi pogácsa.

- csajka és kanálgép.

- saját felespohár, bögre dizájnnal, egy "Universitá di Sassari" feliratú nyakpánton rögzítve, mert az ilyen jó, ha kéznél van.

- fényképezőgép, mert nem elég, hogy a felespoharam a nyakamban lóg.

Mentem. Mert imádok céges rendezvényen hülyét csinálni magamból. A munkatársaim ezért szeretnek. Vélhetőleg.

Odaérkeztem, és bár mindezektől úgy néztem, ki, mint aki abban az idétlen angol játékban vesz részt, de mégis sikerült egy menetben becipelni a parkolóból az egész hóbelevancot. Először a pogácsát és az evéshez használatos holmit helyeztem biztonságba az erre a célra felállított asztalokon. Utána elvonultam a jelmezemet magamra ölteni. Aztán a korcsolyát. Lócáról feltápászkodás közben farkasjelmez-orral lebólintani az öltözőszekrény ajtaját és ettől visszazöttyenni a saját felgumizott farkadra: megfizethetetlen. Nem elég, hogy rohadtul ormótlan vagyok, ezt még szerencsétlenkedéssel is tetézem, ez így igazán nagyszerű - gondoltam magamban, miután a második nekifutás után már sikerült is kiaraszolni az öltözőből.

Kedvenc kétméteres munkatársam a folyosón csoszogott szembe, húzta a földön a farkát, jelmeze erősen hasonlított az enyémre, csak világosabb szürke.

- Te is jeti vagy?! - hördült fel a látványomtól.

- Nem, én Piroska vagyok, farkas általi megevettség állapotában.

- Hülye.

Tudom. De olyan jó, hogy megerősítetted.

Bandukoltunk kifelé a többiekhez, és mindkettőnk erősen szőrös jelmezes álla lehullott a látványtól: csupa királynő, szexis ápolónő, római katona, szuper-, denevér- és pókemberek.

- Itt mindenki szexszimbólum - nézte kétméteres munkatársam halkan.

- Mi is, csak mi csubakka kategóriában - morogtam mindkét orrom alatt, szintén észlelvén, hogy még meg se mozdultunk, máris rajtunk röhögnek a többiek.

- Mindjárt bepisálnak a röhögéstől. Mi lesz, ha még csinálunk is valamit?!

- Akkor majd össze is kakilják magukat. Ne rinyálj - előkotortam a gazdagon szőrös belső zsebemből a kajszisflaskát és szőrkesztyűs kezébe nyomtam, hogy kezdjen vele, amit akar. Jeti létére hamar rájött, mi a teendő. Letekerte a kupakot és kortyolt egy egészségeset. - Na látod, nem lesz itt semmi gond. Tíz perc múlva mi fogunk vigyorogni. Ők meg fázni.

Igazam lett. Rövid időn belül nagyot nőtt a népszerűségünk, több okból:

- a szőrös jelmezek belső zsebeiben jól elfértek a flaskáink, és szívesen kínáltuk belőle a didergő szexszimbólumokat,

- velünk olyan jó összekapaszkodni a körtáncban a jégen, szőrös, puha és melegít,

- eltaknyoláskor ha az ember egy jetit temet maga alá, nem üti meg magát.

Így kell túlélni a céges farsangot, boruljon rá cipzár - jövőre, veletek, ugyanitt. A farkasjelmezt megtartom.

Ma sajnos amúgy is telefonhívást vártam, igaz, merőben más témakörben, de sikerült beleszaladni Soma édes hangjába...

- Én vagyok, de jó, hogy felveszed, sziaszia, hátbazmeg, hallottad, mit művelt ez a némber, ezt egyszerűen nem hiszem el, jóvanbazmeg, hogy bebasztam egy picit, de én csak hülyéskedtem, csak látni akartam, mi bassza ki a biztosítékot, nem vagyok én ratyi bazmeg, nekem elhiheted, heti hatszor gyúrok, szerek nélkül vagyok egy kibaszott izompacsirta, és még olyanabb leszek, hát nem vagyok én ratyi, csak a sok sport, kevés buli, hátbazmeg, ráittam a tequilára a pezsgőt, az baszott oda nagyon csúnyán, de én csak ökörködtem, nem gondoltam én azt komolyan, de bazmeg, hát te is nő vagy, mind ilyen, hogy nincs humora egyiknek se, én úgy láttam, hogy neked van, hát bazmeg, hogy lehet, hogy a szöszke kis barátnődnek meg ennyire, ENNYIRE!!! nincs, jóvan, hogy nem kellett volna inni, ki gondolta volna, hogy ennyire bepöccen egy ártatlan kis hülyeség miatt, csinálj vele valamit bazmeg, én ezzel nem tudok, de piszkosul bagzanék, vele!!! szóval vágod, én NEM VAGYOK RATYI!!! mondd meg neki, légyszíves, hátbazmeg, te is röhögtél volna, ha keresztbeálló szemmel, picsarészegen benyögök valami ilyet, vagy nem, de legalább mosolyogsz, de nem akadsz így ki, mi, szóval beszélj már vele és mondd meg neki, hogy nincs humora és ne legyen már hülye!!!

Hogyne. Nagyon szívesen.

(...közben a "b" betűs szót számoltam, mint műkedvelő folklórkutató. Nem tudom eldönteni, a "bagzanék"-ot is beleszámoljam-e, így az eredmény vitatható.)

Alacsony költségvetésű, egyszerű, mégis kellemes estére készültem. Lejátszóba bepakolva a "4 luni, 3 saptamani si 2 zile" című alkotás, tudom, hogy régi, tudom, de még soha nem sikerült nyugodtan végignézni. A hűtőben keresztapám afinatája várta a felhasználást, ezt opcióként tartottam fenn, ha esetleg kedvem támad hozzá. Viszont a Becks-ek biztosra vehették, hogy végük lesz. 

Mi sem természetesebb, hogy az első Becks elszisszentésekor - film még csak 43 másodperce indult -, nos, a telefon cseng. Tekervényes, többnyelvű szitkot fogalmazgatok, amikor felveszem, látva, hogy Bige, az én Bigém, aki tudja, hogy most matinézok, úgyhogy csakis élet-halál ügyben zavarna... Merem neki ajánlani, hogy tényleg az legyen, különben én csinálok belőle azt... de nem, inkább nem is élet-halál ügyet, csak halál. Pause. Nyomom a gombot, a zöldet. Sóhajt.

- Bocsáss meeeeeg!!! - zokogja a telefonba Bige. Ha ezt az egyáltalán nem biztos, hogy befejezett mondatot úgy fogja folytatni, hogy "amiért rádküldtem az ukrán maffiát", nos, akkor nem bocsátok meg. Kortyolás közben picit magamra öntöm a sört, mintegy utolsó kenetként. Büfike. Halkan. Bige ezt úgy értékeli, ahogyan kell: köszönésként. Nem, fogalmam sincs, hogy hogyan barátkozhat egy talpig liba egy ilyen ordenáré taplóval, ami vagyok.

- Na már m'ér'? - mondom erre én, intelligensen.

- Hogy most cseszem el az estédet!!!

- Nem cseszed el, ha nem akarom felvenni a telefont, akkor nem veszem fel, meg amikor le akarom rakni, akkor meg lerakom jól - azbesztmegbazd... Mekkora okosságokat mondok... De, beválik.

- Bocsáss meheeeeg!!! - Jóvanmá', mondjad, mi a bajod... - Te a... A... Te most milyen filmet nézel amúgy? - Okooos... Nem megmondtam, hogy tudja, hogy matinézást zavarja meg? Na ugye, hogy tudja!

- 4 luni, 3 saptamani si 2 zile.

- És nem is hívtál!!!

- Román film. Nincs hozzá feliratom. Szórakoztatna?

- Nem tudom! Ha elmondanád, miről szól, röviden...

Mi vagyok én, filmajánló? Na jó, legyen neked.

- Nos, a kommunista Romániában az abortusz... - kezdeném a mondatot, de Bige hatalmasat sikít. Különös módon surround-ban nyomja. Zavartan nézek a telefonra, miközben befejezem a mondatot: - ...tilos volt. Bige. Te az ajtóm előtt állsz? Csak mert az édes hangod azt hiszem, onnan is hallatszott most így magas C-ben.

- Igen! Ott állok! De ne beszélj abortuszról! Az is a szex miatt van! Az a rohadt... - a mondat befejezéseképpen rátenyerel a csengőmre.

Itten krízis vala, akárki meglássa. A matinémnak csengettek. Szó szerint.

Beeresztem a zilált Bigét, és öt perc leforgása alatt leereszti a torkán keresztapám afinatáját. Szerencsére csak a kis, kétdecis flaska tartalmát. A többiről nem tud. Mert én is okos vagyok, és nem eresztem össze Bigét a piámmal. Ennyi is hat. Nagy levegőt vesz és elkezdi mondani.

- A Soma ma azt akarta... hogy... - belekortyol az üres flaskába, aztán vakon nyúl a söröm után. Nem ütöm le. Most nem. Sokkos, ez látszik. - ...vegyek fel műszakállat, és egy olyan felcsatolhatós... Egy olyan...

- Műbroki? - tippelek az erősen felnőtteknek való barkochbán mindjárt egy telitalálatosat.

- Azt! Azt! Én kirúgtam. Én... Rozzant buzi!!!

- Ugyan már - paskolgatom a vállát biztatóan. - Nem is rozzant! És nem is buzi, az ilyet biszexnek hívják!

- Jaj, de majdnem elhánytam magam a gondolattól is!!! Tudom!!! Tudom, hogy megmondtad, hogy gyanús kellene legyen, amikor a borostás lábszáradra olyan lelkesen nézett!!! Tudom, hogy gyanús kellett volna legyen, amikor mondta, hogy én is növesszem csak meg a szőrömet! De én bizonyisten..! Én erre... képtelen... Én nem... Nekem ez nem... - és rázokog a vállamra. Kábé annyi lélekkel vigasztalom, amennyit Steven Seagal is bevet a filmjeiben: lapockapaskolgatás, velős tőmondat odalökése. Igaz, ez nála mindjárt előjáték is, nálam meg nem. Bige, miután összetaknyozta és -bömbölte a vállamat, felemeli szétmázolt sminkes fejét a vállamról és így szól: - Most pedig... Nézzük azt a filmet! Jó? Kussolok! Itt se vagyok!

- Bige, ez egy...

- Tudom! De hátha egy ilyen... egy ilyen Somát kaparnak el benne!

Hát... Ez is egyfajta megközelítése a mozizásnak.

Nem imádom a kölyköket folyamatosan, de néha azért elburjánzik rajtam a kedv. Ilyen esetekben szerencsére a hozzáférhető darabokon kiélhetem ösztöneimet vagy mijeimet. Úgyhogy elkértem Rübát az édesanyjától, őt meg elzavartam, hogy shoppingoljon, menjen moziba, gyantáztasson, vagy amit akar, pár órán át. Tüstént, egy szuszra elhadarva az instrukciókat egyezett bele a dologba. Na persze. Túlterhelt.

Rüba hatalmas mosollyal vette tudomásul, hogy mi most akkor valamit, együtt. Mivel még négykézláb mászós méret, így a dologhoz persze tartozik pár alapszabály. Kocsmába nem vihető. Spanglit sodorni még nem taníthatjuk meg. Egyelőre azt is hagyjuk, hogy a búzasört milyen szögben döntött pohárba ajánlatos milyen szögből tölteni, hogy sör is legyen, ne csak hab. Kinek lenne az jó, ha a mértant és a sörcsapolást egyszerre utáltatnám meg vele már most? Előbbi is kellemetlen lenne, utóbbi viszont kifejezetten szörnyű.

Rüba mosolya mégis kihozta az állatot belőlem. Ezt most így baromi ciki leírni, de akkor is: Amikor hozod be a kölyköt a kéródba, és felébred a gyerekhordozóban, mélyen a homlokába, szinte már a szemébe húzott sapka alól felpislog rád, és abban a pillanatban, azonnal egy gyönyörű, széles, fogatlan mosolyra húzódik a szája, hát az, na AZ a megfizethetetlen, nem a fityfene a MasterCard reklámban.

Úgyhogy elkezdtem gügyögni neki, már megint. Én. Ómájgád.

- Helló, béjbe! Megint itt vagy nálam! Hát mit szólsz! Tökjó, mi? Jól elleszünk mi itt! - még szélesebb mosoly. Ilyet még sose láttam. Most meg itt van, és egyenest nekem címezve. Szerintem ez hatott oly durván, hogy beugrott az itt megtalálható dal: https://www.youtube.com/watch?v=n5SyeqDaeo0 refrénje, úgyhogy vad ugrándozás és léggitározás közepette előadtam neki a hajamat lóbálva, hogy: Most az enyém vagy béjbi, most az enyém vagy béjbi, most az enyém vagy béjbi, most az enyém vagy béjbi... Az enyém vagy, az enyém vagy, az enyém vagy, az enyém vagy!!! Baba, most az enyém vagy!!! - Majd totál kifulladva az ordítva énekléstől és pogózástól felöltöztettem a kicsikét, betámasztottam a szánkó sarkába és sétára indultam vele. Végigmosolyogta az egészet. Szerintem tetszett neki.

Boldog névnapot azoknak, akik ma ünneplik. Én nem vagyok Bálint. Egyrészt. A szeretést meg hadd ne a kirakatba kitéve kelljen már megünnepelni. Mert minek? Ünnep, amit az, akinek van kivel ünnepelnie, pont leszarja, mert nem szorítkozik vele egyetlen napra. Akinek nincs kivel ünnepelnie, az meg hupililát okádik a gondolatától is, és ádázan 1: csattogtatja a fogait a "provokációra" 2: elemzi, hogy ez csak üzlet, mint annyi más 3: siránkozik - esetleg ezt a hármat kombinálja.

Részemről fejemre húzom a kapucnimat, és csak az kopogtasson, aki nem néz Bálintnak.

Azt amúgy tudtátok, hogy a nyavalyatörősöknek is ma van a világnapja? Azaz az epilepszia, igen. Ezt így, együtt a szerelemmel. Szerelem és epilepszia. Bestsellercím lenne, nem..? Vinnék, mint a cukrot. Valentin-napi ajándéknak, persze...

Előrebocsátom: nem vagyok műlesiklóbajnok. Valódi lesiklásokat mutattunk be az erre fordított bő egy hétben. Néha seggen. Nem így kell? Mást mondtak..? Ők voltak hülyék...

Síelés, címszavakban, vagy ahogy sikerül, tehát.

Hol a kesztyűm, hol a bérlet, hol a sál, kesztyű le, sál fel, szemüveg fel, szemüveg még feljebb, kesztyű vissza. Sícipőbe belelép, bal nadrágszár beakad, páros lábbal dobbant, alsó szomszéd ordít, pofáraesést az utolsó pillanatban a fogas felborítása árán kivéd, káromkodik, sícipő fenn van. Síléceket vállra vesz, robotzsarusan kitotyog, hol a lift, lépcsőn, le, négy emeletet, ebben a cipőben, hülye vagy te, nincs az a pénz, szóval hol a lift? Lift odaér, becammogunk, remeg az egész, ha ez nem szakad le, akkor semmi, rohadt lécek, hogy szét kell csúszniuk, hurrá, lent vagyunk.

Ki az ajtón, le a lépcsőn, megmondtam, hogy ebben a cipőben ez szívás, lent vagyunk, megvagyunk, remek. Még ne csatold fel, parkolóban, hülye vagy te, menjünk át, ott a felvonó. Ez hova visz, hol a térkép, az a pálya jó lesz nekünk, mit rinyálsz, hogy mi, naneb*ssz, Bige, ez komoly? Most lesz először síléc a lábadon? Óafrancba, miért nem mondtad, nem tudtam, mit vállalok.

Ott a síoktató, oda menjél, ne rinyálj, nem bánt, nézd meg, milyen szép. Nem, én nem tudlak megtanítani, nem tudok én se, ne gyere a szöveggel, hogy aki nem tud, az tanítja! Menjél szépen, szőke pasi, zöld síruhában, jó lesz! Mit süketelsz, magyar az, beszélni is beszél szépen magyarul, ne vonyíts már. Itt ez a f*sza kis zöld pálya, én itt legangolok bemelegítésnek, te meg menjél oda, hódítsd meg, és kérd meg, hogy tanítson meg megállni meg kanyarodni, aztán majd a gyerekpályán leekézel valahogy, és beindul az egész. Nem hiszlek el, mi az, hogy "nem mehetek oda, mert jóképű, és nem égethetem magam azzal, hogy nem tudok síelni", kabbe, Bige, ez a dolga. Tudod, mi az égés? A hellókittis sapkád, sálad, kesztyűd és szemcsid. Az az égés.

Lécet felcsatol, cipőt becsatol, lesiklik az első hüttéig, lécet lecsatol, bemegy, kér egy rövidet, benyeli, kijön. Bige addigra ér oda a vállán cipelt léceivel, sírásra görbülő hellókittirózsaszínű szájjal. Ne sírj, baba, ne sírj, várjál egy picit. Lécet még nem csatol vissza, bemegy a hüttébe még egyszer, még egy rövid, leküld, kijön. Nem sírsz, Bige. Te itt síelni fogsz. Vagy valami olyasmit. Én meg beb*szni. Na ez viszont erősen sanszos.

Gyerekpálya, tárcsásfelvonó, lécet felcsatol, jó lesz az, eddig f*sza, nézd csak így kell, PÜFFFFF... Ereszd el ilyenkor! Semmi baj, segítek, csússzál, mutatom. Félreértesz, nem összeakasztani kell a léceket, csak éppen így. Ott azt most nagyon össze, mert amíg meg nem tanultál megállni, addig komolyabban neki se indulj. Így. Mutatom. Állj. Kerítés. Mindegy. Más is kidöntötte már, ez biztos. Na még egyszer, itt a tárcsás. Állsz. Adom. Ne billegj úgy, mintha te ittál volna, holott én ittam. Te nem ihatsz, amíg el nem tudsz siklani a hüttéig.

Na gyere szépen, mutatom, így, PÜFFFF, mit akarsz, a lábad se éri a földet, pláne mert ez hó, nem letört a cipő a lécről, csak a kötés oldott ki, ne azon szarakodj most, hogy vajon havas lett-e a nadrágod, sínadrág ez, nem valami halpikkelymintás kisestélyi, agyameldobom... Várjál egy kicsit. Laposüveg, nagy korty, kis, gyúlékony büfi, nagy levegő. Nem kapsz, amíg meg nem bírsz állni a léceiden. Na. Ez lesz a motivációd, Bige. Csússz le szépen oda az aljára, és rendesen állj meg, aztán csoszogj be a felvonó folyosójára, és gyere fel ide vele megint. Ha ez sikerül zakózás nélkül, nem bánom, ihatsz egy kortyot. Ez az. Ügyesen. Ahogy mutattam. Ügyes. Megy ez. Mit meg nem teszel egy korty TEÁÉRT, mert a flaskában amúgy az van... Semmi, semmi, jager van nálam, azért küzdesz! Leért. Felért. Itt a kortyod, ne köpd rám, ja, hát tea, mit hittél, pálinka? Nem, az nincs, jager is csak a hüttében, a felsőbe megyünk, küzdj meg érte, mehet? Ügyes, lassan, nem kell száguldani, meg kéne tudnod állni a pálya végén. Ez az, fog ez menni, sorakozz be, fogd meg, remek, haladunk fel, igen, a tábla azt jelezte, hogy itt kéne kiszállni, most szállj ki PÜFFFF, mindegy, fent vagy. Ott a hütte, ha le tudod oldani a léceidet, bejöhetsz inni.

Léceket leold, betotyog kikéri a két rövidet, kesztyűt lehúz. Sipákol. BEAKADT A KÖRMÖM A KESZTYŰBE ÉS LEJÖTT A STRASSZ AZ EGYIKRŐL. Az élet kemény, Bige. De már síeltél tíz percet. Egs!

Bige állta a szavát. Bekopogtatott az ajtómon a számára oly igen fontos film miatt. Kérdésemre, hogy hová is viszi és mikor akarja visszahozni - valódi, boltban vásárolt példány lévén a lemez, ezt fontos firtatni -, közölte, hogy "A Somához, és majd ha megnéztük." Azonban a menet álljon meg. Somáról szó se volt. Én őt nem ismerem. A dvd-lejátszóját se ismerem. És ha bedarálja a dvd-met..?

Így kötött ki Bige és az ő Somája az én tévém előtt, a kanapén, fél köbméter tortilla chips és néhány vödörnyi sör társaságában, elég értetlen arccal, hogy a chipshez miért nincs szósz. Megmondtam kereken: azért, mert Bige mindig leeszi magát és a bútorzatot, ha sörözni kezd, nekem pedig nincs kedvem szószt sikálni a kanapéból. Még a mozidarab megtekintése előtt tehát lezavartunk egy jó kis vitát, "mekkora egy suttyó paraszt vagy, hogy szósz nélkül rakod ide a chipset - te meg nem vagy szobatiszta, édes kicsi bogárkám..." témakörben. Végül leterítettük a kanapét lepedővel, majd elővettük a szószt, mert legyőzött a rutinjával - meg mert azt mondta, ha nem kap szószt, nem kapok sört. Ettől még kaphattam volna, mert legfeljebb kicsavarom a kezéből, de a magával hozott Soma sajnos két köbméter színhúsnak látszott, egyenletesen barnára sütve a szolikoporsó által - tudja a fene, én az ilyenekben nem bízom, hogy volna humorérzékük, ha valaki rámegy a csajukra, hogy megszerezze a Becks-t.

Soma azonban bizonyította, hogy van humora. Kisebb-nagyobb, humorosnak szánt megjegyzéseit két kézzel ontotta a társaságában lévő két nőnemű egyed okulására a film közben folyamatosan. 

- ...cingár. Csenevész. Madárcsontú. - Hangzott el a mozidarabban, mire Soma: Brillírozzál, hogy micsoda szókincsed van, he... - Te beszélsz..?  

Kardos doktor beszökken a Ladába rádiózni, mire Soma: Vetítsé', persze... Csak lekapod és beleszólsz, és minden fasza, mi?! Nem kellett pofozgatni előtte, hogy működjön már?! Vetítsé'... - Nyilván semmi nem működött akkoriban, te már csak tudod...

Vályiné rányomul Csöpire - Azért már, mekkora egy ribi ez a nő, csak mert magas meg széles, meg a másikat lealázza, hogy milyen béna... - Mondja ezt a fentebb leírt testalkatú Soma... 

P. Smith "barack"-t kér - Mi az, he, azt a pidgin angolságot, hát ki látott már ilyet?! - 80-as vagy mifrancos a film? Van kérdés? - És a sztár, aranyapám, az meg aszongya, bugyet... Hát hallottál már ekkorát, hogy bugyet, tündérmézeskalácsom?! - Nem, de hogy a "bugyet", az valami méret, ezzel most megleptél.

Ezek slaggal mosnak kocsit!!! - Biztos nem sterimót tologatott maga előtt a fagyiskocsiban az öreg, bizony.

Milyen ótvar régi Volvo az már!!! - Mikori az a film, ami szerinted "alapmű"? Dereng valami?

Hova szarjak, Csöpikém, hogy te rendszámról felismered a hajókat?! - Te Soma. Azt mondták már neked, hogy ez egy sztori amúgy..?

Nem szívesen találkoznék a taggal egy sötét sikátorban, ezt mondja a legüberebb gengszterhang a világba, erre a kis szerencsétlenre?! És nem röhögte el, aranyapám, nem röhögte el!!! - Örülök, hogy nem vígjátékot nézünk. Ha egy jó vígjátékot baltáznál el a konstans szövegeléseddel, akkor konkrétan a fejedbe húznám az üres Becks-es üvegemet, aranyapám...

Alkalmas. Ez milyen becenév bazmeg. He? Ez milyen név ez már?! - Ez, komám olyan, amilyet rád sose ragasztottak volna a jampik. 

Annyira tudtam, hogy majd a Csöpi elintézi, hogy egyen ez a szerencsétlen hülye, és bazmeg, hogy valami törköllyel kente meg a büfést, az olyan kurvaittülök!!! - BL-döntő élő közvetítésén ordibálsz-e minimum ugyanennyit? Mert ha nem, te bizony igen különös lény vagy, hogy egy százszor megnézett filmre így gerjedsz rá...

Engem nem annyira zavart. "Okulni" az "alapmű" megtekintéséből - amit már amúgy is láttam - nem nekem kellett. De hogy Bige se lett műveltebb, az is biztos...

Eldöntöttem: mától mindig gyanús, ha valaki egy olyan széphistóriába csap bele, hogy "jajj, bedöglött a monitorom". A gyanakvásomnak meg sokáig énekelgesse, aki akarja az "Elaluszik kicsi gyanakvása anyukának elalusziiiiik... elaluszik kicsi gyanakvásaaaa...", de ha csipásan is, de ébren fog maradni, majd beleborítok három kávét...

Volt munkatárstól jött a telefonhívás, miszerint:

- Te, jajj, hát bedöglött a monitorom! - hülye voltam, hogy felvettem a telefonomat, most már mindegy...

- Neked is szia - mondtam erre én, mert épp csupán mérsékelten voltam bunkó.

- Gyere már át, és...

- Én, sehova, az kizárt dolog. Biztos vagy benne, hogy a monitor hibádzik?

- Igen! Gyere...

- Dehogy megyek - hatalmas sóhaj. - Mondjad a tüneteket.

- Hát nincs rajta kép! - akkor fess rúzzsal...

- A gép rendben van? Másik monitorral nézve van kép?

- Nincs másik monitorom! - jaaa, az infrastruktúra is probléma.

- Hogy hívják a monitort? - hüppögött, megmondta. Nem tartozik a gyártó a favoritjaim közé. 

Hatalmasat sóhajtottam, már másodjára. Vehette volna a lapot. De nem vette. Biztos drága lenne szervizbe vinni a bibis készüléket - kihívni a szervizest még drágább, én persze menjek. Nem vagyok szervizes. 

- Fogd meg azt a va... monitort. Ha még megvan a doboza, csomagold bele szépen, és hozd át ide. Meglátjuk, itt működik-e. Ha igen, akkor a videókártyád lehet a...

- Jajj, nekem ilyeneket ne mondjál, én ehhez hülye vagyok, de fogom, viszem, a doboza nincs meg, majd bebugyolálom törülközőbe, de viszem már, de drága vagy - nem vagyok!!! pont ez a pláne, hogy ingyér' játszódunk -, már indulok is, puszipuszi... - kinyomta a telefont.

Jónapompompom van...

De akkor lett csak igazán jó, amikor megérkezett. Én barom, tudhattam volna! Hiszen néhány hónapja a fülem hallatára dicsekedett valakinek az új szerzeményével.

Mint egy gyerek a saját készítésű, ajándékba szánt rajzot, úgy nyújtotta át a törülközőbe göngyölt corpus delicti-t, már az ajtóban, még sapka-sál rajta. Két kezembe fogtam a batyut, tudván tudva, itt most nem lesz segítség.

- Régóta ilyen? - érdeklődtem angyali türelemmel.

- Tegnap esett le... - kezdte sírásra görbülő szájjal.

- Honnan?!?!?! - kérdeztem, és magam is éreztem, finoman rezeg a hangom. El is sírta magát.

- Meg se nézted még! Biztos meg lehet jav...

Egye fene, benéztem a törülközőbe. Meggyőződtem róla, hogy ezt már maximum eltemetni lehet, javítani nem. Visszagöngyöltem a holttestet a puha frottírba.

- Ezt biztos, hogy nem.

- De azt mondtad...

- Azt. De ez nem monitor. Ez a kettétört néhai laptopodnak az a fele, ami a képernyő volt. Ráadásul rommá pókhálósodva. 

- Akkor ezt nem lehet megcsinálni??? - a világ dőlt össze, láttam.

- Én biztosan nem tudom. Vannak laptopszervizek, esetleg.... - kezdtem, tudva, azok se tehetnek semmit egy kettétört laptoppal, vehet újat, csak azzal már ne lábtengózzon a hetedik emeleti erkélyen, mert visszapattanni az se fog szerintem...