Soma a mea culpa jegyében beállított ma hozzám, hogy akkor ő most mankós mivoltomban elvisz bárhova, ahova akarom, és ott is segít akármiben.
Egy pillanatra lefagytam, midőn a full kinyúlt, gipszre is ráhúzhatóan pocsék állapotú ezeréves mackóalsót rángattam lefele a gipszemre. Ezután még a tropa, szabóollóval gipszhez dizájnolt piacos strandpapucsot is ráigazgattam a gipszre, és közöltem vele egy sötét pillantás kíséretében:
- Rendben, te buzi.
Nem rezzent meg. Igen, rohadék vagyok. És rohadtul fáj a lábam. Nyilván vagy előbbire, vagy utóbbira, vagy mindkettőre volt tekintettel.
Lementünk. Mentünk?! Gyakorlatilag vitt. Jó erőben van. Vagy én nem vagyok akkora darab, mint hittem. Arányaimban. Hozzá képest. Vagy valami.
A kapu előtt pislogni kezdtem.
Hajjaj, idesanyám, ez mégse buzi, visszavonok mindent - vagy nagyon az, és ezzel a kocsival akarja palástolni.
- Hogy fogok én ebbe beülni? - tájékozódtam udvariasan, rápillantva a fekete Trans Am-re. Közben már a guta kerülgetett, hogy basszameg, nem tudom így vezetni, pedig kipróbálnááám!
Igen, egyszerűen felkapott és berakott a jobb első ülésre. Ahogy néztem, jelentős hátsó ülés ebben nincs is. Cserébe az első ülés igen kényelmes. A gutaütés egyre szűkülő körökben ólálkodott körülöttem ebből kifolyólag. Konkrétan akkor emelte ütésre a kacsóit, amikor Soma indított.
- Hova? - kérdezte.
Mindegy. Majdnem ezt mondtam. Csak a motort ne állítsd le.
- Izé, be kéne vásárolni - nyögtem ki végül.
Hát nem elvitt a város legnagyobb plázájába? És ott helyben valahonnan leakasztott egy hamvas szépségű, fullextrás tolószéket, azzal gurított végig minden kanyarulaton. Ahova mondtam, hogy benéznék, oda benéztünk. Sok kedvem nem volt shoppingolni. Duzzogva választottam egy pólót és egy körömlakkot. Simán kifizette helyettem mindkettőt, királyi méltósággal elutasítva a szándékomat, hogy esetleg én, magamnak.
Ezután még a szintén helyben fellelhető hipermarketbe is begördített. Összeszedtem ezt-azt, utána piacra fuvaroztattam magam. Na itt már alaposabban bevásároltam. Soma fapofája enyhülni kezdett.
- Te ezekkel mit fogsz csinálni? - kukucskált a szatyraimba.
Átgondoltam: zöldség, gyümölcs van bennük, meg a hentesnél is nagylelkűen szórtam a pénzét.
- Vacsorává transzformálom őket.
Hosszú pillanatig tűnődött az információn. Én meg töprenghettem, hogy háromszavas mondatom melyik része indokolja ezt.
Végül nem volt több ötletem, hová vigyen még, hogy hallgassam a kocsija hangját, úgyhogy azt mondtam:
- Most már menjünk haza. De kerülővel! - jól sejtettem, nem értette. - Izé, csak a motor hangját akarom hallgatni még egy kicsit... - tettem hozzá halkabban.
Ezt értékelte. CD-t cserélt, nagy meglepetésemre volt neki Metallica albuma, úgyhogy elég nagy kerülővel Tokaj felé végül is hazavitt szépen. Valahol félúton kezdtem el ordítani az Until it sleeps-t a CD-vel.
Miután felcipelt engem és a cuccaimat, elkezdtem fogalmazgatni valami köszönetfélét, hogy ellensúlyozzam az érkezésekor elhangzott buzizást, de belém fojtotta a szót.
A 110 kiló színhús a szemem láttára lett nagyjából ötéves kiskölyök. Végignézte, ahogy elrámoltam az összevásárolt cuccot, aztán elkezdtem csinálni a vacsorámat. Ekkor zavartan, dadogva, a nemtudomhányezerforintos Louis Vuitton kockás cipőjét bámulva kibökte:
- Kami. Kérlek. Itt maradhatok vacsorára?
Most ül a felhajthatós konyhaasztalom mellett, ami ziher, hogy nem került annyiba, mint a pólója, és továbbra is az ötéves kiskölyök boldog várakozásával néz. Jeti elég jól elvan vele, az imént már a második játszmát nyerte meg ellene sakkban. Az étel nagyjából öt perc múlva lesz fogyasztható állapotú.
Lehet, hogy a gyönyörű emberek - amilyen Bige és ő -, meg a mezei ordenáré halandók - amilyen én vagyok - mégis egy bolygón élnek?
