...az az, hogy mit kezdjünk az ajándékokkal - már aki kapott, persze -, ha azok amúgy hasznavehetetlennek bizonyulnak.
Tevékenységi területemre simán ráragaszthatnám az Odú becenevet. Talán még jobb lenne a Lelakott Odú név. Viszont szépen tudok benne dolgozni, ez szerintem minden egyéb kellemetlen tulajdonságát háttérbe szorítja. Bár ezt mindenki tudja, mégis rendszeresen megkérdezik, hogyan tudok dolgozni ebben a 1: felfordulásban 2: lepratanyán 3: alkotó káoszban. Kösz, jól. A "Te tényleg tudod, mi hol van?", meg a "Be kéne ide dobni egy takarítónőt." mondatokat is unom már.
Az Odú ajtaját pénteken 13:17 órakor kivágta az egyik ritkán arra járó munkatársnőm - később a farsangi rendezvényen ő volt az a nemes egyszerűséggel lolitajelmezes egyed, aki idővel guro stílust vett fel a sok esés miatt (ne mojitózzon, aki nem bírja, igaz-e?) -, levágott elém az asztalra egy első ránézésre fekete alapon Zara feliratos papírszatyrot ismeretlen tartalommal és az alábbi kísérőszöveget hadarta el hozzá:
- Ez egy fos, ennyit bírt, máris bedöglött, három nap után, neked adom, kezdj vele valamit, ha akarsz, vagy dobd ki, rád bízom, a tied, látni se akarom ezt a hulladékot.
Kikerekedett szemekkel bámultam a maga után hangosan bevágott ajtóra, majd elmormoltam egy halk "szia"-t. Megállapítottam még, hogy bizonyos típusú nők mindent ilyen papírszatyrokban fuvaroznak, ami a drága, ám nem elég nagy retiküljükbe már nem fér bele. Természetesen csak ún. márkás üzletek szatyrai jöhetnek szóba. Tescós például soha. Tanulmányt lehetne írni róla, hogy miért így. Ha én lélekbúvár lennék..! - De nem vagyok. Pillantás az órára: 13 perc van hátra a munkaidőmből. Én ehhez már hozzá nem nyúlok, ha már úgyis nekem adta, hazaviszem - döntöttem el.
Hiba volt nem megnézni. Egész úton hazafelé azon gondolkodám, mit vághatott tönkre három nap alatt a dekoratív munkatársnő. Azt már indítózáskor összeraktam, hogy péntek mínusz három nap, az annyi mint: a Valentin-napi ajándékát passzolta le, az bírt három napot. De mi lehet az? Ruhaneműk kizárva, mert azok nem koppannak az asztalon. Különben se adná nekem, feleakkora mint én, mind longitudinálisan, mind transzverzálisan. Valamilyen elektromos vagy elemes kütyüre tippeltem tehát. Hello kitty motívumos pendrive? Rózsaszín csillámos vibrátor, ami szimplán csak zárlatot kapott? Szívecskés ébresztőóra, ami a "Love me tender..."-re zendít rá csörgés helyett..? Borzalmasabbnál borzalmasabb dolgokat képzeltem már el.
Aztán otthon, édes otthon, kiemeltem az "ez egy fos"-t a szatyorból, tíz másodpercig némán néztem rá, de a halottnak kijáró egyperces tiszteletadás nem jött össze, mert tíz másodperc után viszont hatalmasat röhögtem. A corpus delicti egy áttetsző burkolatú, élénkpiros, szív alakú usb-s egér volt, körbe a szélén vékony, rózsaszín szőrszegéllyel. Olyan rettenetesen giccses és ronda valami, amit ha az ember használni akarna, bizonyosan megjelenne a gép lelke a monitoron homályos négyzetekből kirakott arc formájában és kissé géphangon méltatlankodva felszólítana, hogy ezt a borzalmat húzd ki belőlem tüstént, mert lefagyok tőle.
Miután kiröhögcséltem magamat, közelebbről is megnéztem az ízléshagyott perifériát. Rájöttem, hogy nem csak ennyiből áll a megjelenése, amit elsőre lehet látni, ez működés közben valószínűleg villog(ott) is, legalábbis a beleépített három különböző színű led erre engedett következtetni. Legott továbbadtam a szörnyűséget egy ledekkel szívesen bíbelődő haveromnak, hogy 1: ő is borzongjon és röhögjön rajta 2: csináljon nekem belőle hangulatvilágítást.
Jelentem, a hangulatvilágítás elkészült. A legrosszabb éjszakai bárokat idéző hangulatot teremt, de működik. Fellógattam az Odú sarkába. A teszt megvolt, működik, de használni soha nem merem majd, ez biztos.
