Piát rosszul toleráló hústornyokkal ismeretségben állni megviseli az idegeket és a bokát. Ez az aktuális életbölcsességem.
Tegnap délután állított be Soma, mégpedig azzal az örömteli hírrel, hogy nagyon-nagyon fontos mondanivalója van. Elnyomtam magamban a barátságtalannak nevezhető "az ám engem kurvára érdekel" reakciót, ami csípőből jött volna. Azért mégiscsak kivívott magának bizonyos szintű megbecsülést részemről a lábadozás idején tanúsított maximális fokú segítőkészségével.
Aztán jött, ahogy bejelentette előre, és agyonverte ezt a megbecsülést, bézbólütővel. Egyetlen ép csontja sem maradt a megbecsülésnek.
Jön, nyomja a csengőt. Egyszer. Nem türelmetlenkedik, tisztában van azzal, hogy lassújármű vagyok. Épp a vacsorát készülök összeszerelni - csirkemell sörtésztában sütve, anarchista stílusú összevissza cibált és felforgatott salátával -, de azért kikúszok ajtót nyitni. Hellyel kínálom az étkezőasztal mellett, felszólítom, hogy ha valamit akar inni, akkor hűtő ott, pohár meg amott, én meg komponálok tovább. Eleinte csak ül és nézi a kajakészítést. Ránézésre gondolatai egyáltalán nincsenek. Mintegy 8 percen át így megy, akkor viszont feltápászkodik, fog egy poharat és a hűtőhöz lép. Szeme a sörtésztás tupperwarén.
- Palacsinta lesz?
- Nem - borítom meg a lisztes dobozt. Nagyjából oda öntöm, ahova akartam. A lisztre úgy néz, mintha ciánt látna.
- Ez a szénhidrát túl van finomítva - jegyzi meg.
Megrezzen a kezemben a lisztes doboz. Ez életmódmagazinokat olvas? Hogy jön ahhoz, hogy beleszóljon a sörtésztámba? Egyébként pedig semmi bajom a nem "túlfinomított" szénhidrátokkal. De: aki tudja, hogyan kell használható sörtésztát teljes kiőrlésű vagy egyéb jaj de egészséges lisztféléből készíteni, az mesélje el nekem is. Érdekelne, mert nekem még soha nem jött össze. Úgyhogy marad a "túlfinomított".
Azért persze felborzolódom az okoskodó megjegyzésen.
- Te figyelj csak, Soma. Láttál te már nőt? - informálódom egyelőre nem rikácsolva, de rezeg a léc.
Szemlátomást azon töpreng, megsértődjön-e a kérdéstől vagy ne. Végül annyit mond:
- Persze.
- Na és olyan nőt, amelyik bemegy a saját konyhájába, hogy megcsinálja a saját vacsoráját, és vigyorogva tűri, hogy valaki, akinek semmi jogsija nincs hozzá, belevauzik a kajakészítésbe, láttál-e már? - naaaagy levegő. - Na, kiskomám, olyat ziher, hogy nem láttál, ugyanis nem létezik.
- Bigének szoktam néha segíteni a konyhában.
- Az Bige. Mit csinál a konyhában, uborkát szeletel arcpakolásnak?
- Hát... többnyire... igen.
- Na, hát én meg a vacsorámat csinálom, mert én nem Bige vagyok. Előtted áll a lehetőség, hogy leülj a narancsléddel az étkezőasztalhoz.
- Van más lehetőség? - kérdezi érdeklődő pillantásokat vetve a salátára.
- Hogyne lenne. Hogy vannak a lábaid?
- Hát... jól.
- Akkor el is gyalogolhatsz rajtuk a jó fenébe.
Innentől csend. Megkóstolja a vacsorámat. Túlfinomított szénhidrát ide vagy oda, étkezési stílusa a mohó jelzővel jellemezhető leghívebben.
A desszertként funkcionáló pudingba készülök belemártani a kanalamat, amikor megszólal.
- Fontos mondanivalóm van. Segítened kell. - Rosszat sejtek. - Feleségül akarom venni Bigét!
Tekintetem viharos sebességgel sötétül el. A kanalat az asztalra ejtem.
- Vedd. Nem akarok erről hallani se.
- Sajnálom, sajnálom, sajnálom, hogy megsérültél miattunk! - hadarja rémülten. - De kivel beszélhetnék? Te vagy a legnormálisabb ismerősöm! A többi csak gyúrni jár és cicomázza magát! Mit tudnak azok az életről?! - Óbazmeg, hassál meg, persze. Azért ha én vagyok a legnormálisabb, akkor elég nagy bajban vagy, azt ugye tudod?
- Egy: kikérem magamnak a normális jelzőt. Ilyesmit rám nem szoktak mondani, úgyhogy te most púderolsz, ami fölösleges és szükségtelen. Kettő: vedd feleségül Bigét. Legyetek boldogok. A balhéitokból pedig hagyjatok ki.
- Igazad van, igazad van! Köszönöm, boldogok leszünk. Kitaláltam valami jót. Segítesz?
- Miben? - kérdezem óvatosan.
Elővesz egy A4-es papírt. Kézzel írt szöveg rajta, miszerint: "Kedves Külügyminisztérium! Kérem, tessék szíves lenni nekünk vízumot adni, hogy el tudjunk menni Las Vegasba összeházasodni egy Elvis Presley-nek öltözött pap előtt, vagy egy ufónak öltözött pap előtt, még ezt majd eldöntjük addig. Tisztelettel: ..."
Robbanásszerűen röhögnék, de látom Soma fején, hogy ez bizony nem tréfadolog.
- Miben is kéne nekem segíteni? - cincogom. Nem igaz, hogy nem hallja, hogy a fojtott röhögés vinnyogósítja el a hangomat.
- Hogy ez a szöveg így jó-e? Én nem szoktam hivatalos iratokat fogalmazni. - Nem és nem röhög. Anyám, borogass. Egy komplett kredencet. Rá a Somára. Kérlek.
- Nem, elbasztad - nyekkenek meg végül. - Az ufó, az maga a közlekedési eszköz, amivel a Mars vagy egyéb bolygók lakossága közlekedik. Szóval ne ufónak öltözött papot írj, hanem ufonautának öltözöttet. Szerintem így helyes.
- Látod! Látod! Ilyeneket én nem tudok ám! Köszönöm! - és fogja az arany Parkert, amit előkap csak úgy a Louis Vuitton oldaltáskából, és kijavítja. De hogyan! Zárójelbe teszi a hibás szót, mint a negyedikesek a fogalmazásaikban, és fölé írja a javított szót. - Akkor ezt most másolhatom át egy másik lapra, mégse egy ilyen javítgatottat küldjek már el, nem?
- Nem, semmiképpen - hagyom rá, és próbálok a pudingomra koncentrálni, már csak az intellektuális szinten tartás végett is.
Elővesz egy másik papírt és akkurátusan átmásolja a szöveget. Kanalazok hármat a pudingomból. De nem megy tovább. Átnyúlok az asztal fölött a konyhapult tetején lévő laptopomért. Felnyitom. Azonnal bejön a kép. Lám, még a laptop is jót akar ennek a... ennek a... annyi mindennek neveztem már Somát, kezdek kifogyni a ráaggatható kifejezésekből.
Bepötyögöm a "Las Vegas utazás" szavakat gugliba, aki köztudottan jó barát. Jönnek is szépen az ajánlatok.
- Soma. Figyelj csak. Mielőtt ezt a levelet elküldenéd, mazsolázgass ezek között a lehetőségek között. Biztosan tudnak segíteni az utazási irodák, és akkor el se kell küldened ezt a levelet, lehet, hogy van valami űrlap, amibe csak a nevedet írod be, és akkor megúszod a levélírást, vagy mittudomén...
Ledermed. Feleszmél. Kattintgat az ajánlatok között. Egy perc múlva már az egyik kaszinóval egybeépített hotel színaranynak látszó berendezését nézegeti csillogó szemekkel a monitoron.
- Kami! Mennyi eszed van! Annyira csodállak - mondja révedten.
Eszem tovább a pudingot, és visszatartom a választ, miszerint "én nem" - vagy más hangsúllyal.
